Párbeszédre várva

Írta: Fábián József


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 266



Párbeszédre várva

Nekem nincs mit mondani az erőszakról. Én nem vagyok erőszakos ember magam. Anyám is mindig azt mondogatta, hogy pedig olyan a lelkem, akár egy galambé, pedig apám fia vagyok, azt’ mégis. Addig ismételte, meg másokat is mondogatott, amíg egyszer csak el nem borult tőle az agyam, aztán mire kitisztult, csak nekem kellett kihívnom a mentőket. A karján és lábán fél évig hordta a gipszet, mert valahogyan elcsúszott a frissen felmosott konyhakövön.
Emlékszek, apám, sem volt erőszakos. Csak indulatos. De az nagyon. Ha az elkapta hát, senki se’ állt meg előtte, ezt mind tudtuk jól. De anyánkra sose’ emelt kezet, és hozzám is csak a kiskalapácsot vágta hozzám egyszer, hogy a bordám megrepedt, de az csak, a tüdőszűrésen derült aztán ki. Addig csak fájt, és előbb kék lett, aztán meg lila a helye.
De a mi családunk mindig is tisztes, rendes család volt, mi dolgos, békés népek vagyunk. Nem tűrjük a békétlenséget, erőszakosságokat. Apám a kovácsműhelyében dolgozott, oda erőszakos vagy békétlen ember be nem merte tenni a lábát sose’, mer’ aki megpróbálta, aztán hordágyon vitték el onnan mindet. Kinek a karja, kinek meg a lába törött az ügyetlenségétől. Sok szerszám van ottan, amibe meg lehet botolni, meleg, amitől meg lehet szédülni, aztán kész a baj.
És az öcsém is csak véletlenül keveredett szóváltásba azokkal a randalírozó köcsögökkel, akik nem voltak képesek utat adni neki a kocsmából hazafelé jövet. Aztán hamar bánkódni kezdhettek miatta. Aztán valaki - máig nem tudjuk, ki volt, nem árulták el - kihívta rá az URH-t, garázdaságért kapott két évet, de aztán jó magaviselettel kiengedték hat hónap után.
Én is utálom az erőszakot, mint a bűnt. Az a készenlétis is jól megkapta a magáét, aki gázsprével akart arcon fújni a Rádió előtt a forradalomban. Hiába volt olyan plexi álarc rajta, a vascső eltörte. Az állát is. De senki sem tudja, hogy’ volt, hiába voltak a kamerák, ne látszott azon semmi. Mer’ minek erőszakoskodott? Embereket lefújni gázzal, meg gumilövedékkel rájuk lőni? Nem vezet az sehova.
Aztán meg valahogyan elrepült egy kockakő a kezemből. Egy kirakat felé indult, de aztán egy másik rendőrt talált el. Aztán öten ugrottak rám, mind, az állatok. Azok. Mind erőszakos barom, csak az megy rendőrnek. Gázsprézni, tomfával ütni, gumival lőni a tömegbe azt tudnak, nem ám megvédenék a békés polgárt az erőszaktól. Én se voltam sose erőszakos alkat, eszembe nem jutna ilyen. De ki az, aki ilyenek közé megy? Rendőrnek áll! Milyen ember ám az?
Csak hát van, amikor annyira elszaporodnak a tetvek, az ember képtelen békébe’ élni tőlük, állandóan vakarózni kell, míg meg nem unja, aztán kénytelen irtani őket. Gezarollal, vascsővel, lángszóróval, ami éppen kézre áll. Én is mindjárt mentem, amikor hívtak a Rádióhoz forradalmat csinálni.
Mert a tetveket irtani kell.
Bár… azt mondták, az is csak egy tetű, aki odaküldött minket. Egy jó kövér tetű. Annak kellett volna beszédülni oda két benzines palack közé. Aztán fizethetett volna, ahogy előtte mondták. Azóta se fizetett senki.
Aztán most ezt meséljem el ennek a tetűnek, aki ideláncoltatta a két kezemet az asztalhoz?

A Hetedik Kreatív Műhelyére írt novella az erőszak témájára, elhangzott a műhelyben.