Paprika InterCity
Írta: Iványi Illés
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 302
Paprika InterCity
„Paprika Intercity vonat indul Kőbánya-Kispest, Ferihegy, Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét, Kiskunfélegyháza állomásokon át Szegedre, tizennyolc óra ötvenhárom perckor, tíz perc múlva, a tizenkettedik vágányról.”
Ajtócsapódás, valaki messze felnevet, egy klasszikus gurulós bőrönd kereke a betonon, valaki felnyit egy szénsavas üdítőitalt. Valaki kihúzza a kocsi ajtaját, egy vonat sikítva fékez, lépések.
- Jó estét kívánok, elnézést, Kistelekig szeretnék eljutni, ha tudnának segíteni egy pár forinttal… - kezdte mondókáját nyomott hangon a férfi.
- Ismerjük már, ne haragudjon. – vágta rá gyorsan az idős hölgy, miután egy pillanatra összevillant a szeme az útitársáéval. Rövid szünet.
- Bárcsak ismernének.
Én épp háttal álltam a szomszédos kupé ajtajának, ami előtt valamiért nem állt meg. Két fülkével odébb egy fiatal egyetemistákból álló társaság várakozott a vonat indulására, őket is leszólította, sikerrel, hallottam, ahogy egy tenyérben összecsörren egy-két húszas és ötvenes, majd nyikorgás; valaki erőtlen mozdulatokkal eltolta a kocsi végén szomorkodó dupla ajtó egyik szárnyát. Fémes csattanás; egy hirtelen, bizonytalan lépés a vashídon, újabb nyikordulás, az ajtó műanyag élvédőinek összepuffanása – aztán csend.
Kicsivel később a szomszédos kupé ismét megélénkült, megérkezett a délutáni ultipartik törzsjátékosainak tömege; „de ennék már egy tányér húslevest”, „jönnek a Marikáék is mindjárt”, „hallottad, az Istvánék unokája kinn van Londonba’, de honvágya van, jönne már haza”, „holnap megyek a temetőbe rendbe rakni a Laja sírját”, „nem láttad a szemüvegem?”, „az Andreának szívműtétje volt”, „már templomba is alig járunk páran, és csak az öregek, otthonról”, „a fiamék Pestre költöznek”, „nem lehet sehol már egy jó vízvezeték-szerelőt találni”, „Jézus Máriám”, „Rákosi”.
Az egyetemistákat nem hallottam, csak valami halk motoszkálást, meg papírok neszezését – az egyikük előkereste a jegyzeteit a táskájából.
Elindult a vonat. Hallom a talpfákat, és ahogy átdöccenünk a sínek illesztésein.
Lehúztam az ablakot, a menetszél berohant rajta, és kiűzte az előző utasok után maradt lábszagot. Kihajoltam a nyíláson, dacoltam az arcomba csapó légáramlatokkal, amik egyre erősödtek, ahogy gyorsabban és gyorsabban kezdtünk el haladni.
Bárcsak ismernének – mellbe vágott ez a két szó, amikor újra eszembe jutottak. Visszagondolva rájuk, még az alkoholos pára ellenére is őszintén csengtek, amit a férfi magával hurcolt.
Aztán képzeletben megvontam a vállam. Mindegy.
Előkerestem a botomat, amit az ülés mellé támasztottam, és ütemes kopogtatással megkerestem az utat a mosdóig.
Kinyitottam a WC ajtaját, beléptem a szűk, húgyszagú helyiségbe, kibontottam az övemet és lehúztam a sliccem. Mintha egy ereszcsatorna nyílása mellett állnék az esőben. Nem találtam a gombot, vagy kart, vagy pedált, amivel utána ereszthettem volna egy kis vizet. Szerettem a hangját. Az újabb vonatokon Braille-írás is jelöli a gombot, vagy kart, vagy pedált, bár azokon már gomb szokott lenni, aminek a használata előidézi az öblítést. Itt semmi. Csak a férfi szavainak emléke a fülemben. Próbáltam elhessegetni.
Ha nem lennék vak, azt mondanám, hogy a fickón még a vak is látta, hogy egy lecsúszott alkoholista, akinek esze ágába sem volt menetjegyet váltani Kistelekig.