Pályamódosítás

Írta: Egervári József


Közzétéve 7 hónapja

Megtekintések száma: 149



Pályamódosítás

–        Hagylak dolgozni – tárja szét karjait Juliette, mutatóujját a szája elé teszi, szemei keresztbe akadnak.

Elnevetem magam, bólintok, a képernyőre meredek, hatalmas vörös betűkkel szaladozik egy szó: HATÁRIDŐ! Egyetlen épkézláb gondolatom sincs, ez a kis piszok pedig itt suhan körülöttem ide-oda egy szál rövidke, sejtelmesen áttetsző ingben; a világpolitikai helyzet átláthatatlan, a GDP látszólag elég lenne a jó élet minimumához, de az átlag csak az átlagon alul élőknek lenne jó, az elosztási viszony inkább iszony..., uszony...

Pipiskedik a polc előtt, egy Dosztojevszkij-kötetet akar megszerezni, Egy nevetséges ember álma; nem éri el, az ing rövidebbnek tűnik, mint az előbb, aztán feladja. Nesztelenül sétál a könyvespolc előtt, ujjaival megérinti az egymáshoz simuló könyveket, gerincükben titokzatos erőknek engedelmeskedve egyirányba fordulnak az elektronok; a szociális háló szétszakadt, a látszólag gondoskodó állam nem gondoskodik, csak harácsol, utasít, elkoboz, túlszabályoz...

Az alsó polcon futtatja végig ujjait, nyújtott lábakkal hajol előre, s nekem idealista elképzeléseim támadnak a geometriáról, az ívekről, gömbökről, a formák egymásra hatásáról; interperszonális kapcsolataink felületesek, Maslow piramisa még mindig él, a művészet szükségessége viszonylagos, de elengedhetetlen; basszus, de utálom a politikát!

Tíz perc alatt két esetlen mondat születik, saját tökéletlenségük szégyenétől izzanak, öngyilkosságba akarnak menekülni, megtagadnak velem mindenféle szellemi közösséget; Juliette látszólag céltalanul sétálgat a szobában, ráutaló magatartása rám utal, frissen mosott haja minden lépésénél meglibben, hajszálai végigsiklanak a levegőben az ámulattól mozdulatlan molekulák között, elsétál mellettem, érzem illatát, a fahéjas tusfürdő megteszi hatását, jó alany lennék Pavlov kutyájának, morgok magamban, aztán megbékülök, József Attila Ódája, Baudelaire A dög című verse jut eszembe, nem érdekelnek a világpolitika folyamatai, felállok a székről, Juliette mögé lépek.

–        Már kész is az írás? – kérdi őszinte örömmel.

–        Igen. Kész vagyok. Teljesen – felelem, s megölelem, automatikusan kigombolódik ingének felső gombja (már a gombokban sem bízhat eléggé a férfiember), be kell látnom, jobb lesz nekem, ha nem akarom megérteni most a dolgok folyását, hanem csak az ingen belüli világra koncentrálok, mert ha szeretik az embert, az sokszor sokkal fontosabb, mint a tőzsde, a GDP, a politika és a korrupció...

Juliette megölel, érzem illatát, megbolondít engem ez a fahéj, megcsókol...

Nincs túl sok kétségem, úgy érzem, következő életemben költő leszek. Szinte biztos.