Otthon
Írta: Bodor Rajmund
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 551
Otthon
És rám zuhan végül a világ,
darabjait lángolni látom.
Szemem el sem hiszi, hogy mit lát,
ez valóban az én világom?
Az én házam ajtaja ez?
Miféle vérrel lehányt ajtó,
miért törött szobám ablaka,
miért mocskos odabent a padló?
Hol vannak régi játékaim,
hová lettek mind a faliképek,
kit ringat az ócska hintaszék,
ki ül benne, ki csúnyán összeégett?
Csak a hamuban kapirgálok,
szénfekete életem kihunyt ideje ez,
magam sem tudom
már mit is látok,
magam sem tudom, hogy mi lesz?
Idegen lett a hely, mi nevelt,
mi bölcsőm volt,
hol anyám ringatott.
S most börtönőrként
falnak szegecselnek
felemésztő démon akaratok.
Isten sincs itt, nem is volt soha,
elűztem innen hiába kopogtatott,
és megférgesült a tiszta úrvacsora,
mit házam ajtajába emlékéül rakott.