Otthon édes otthon
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 334
Otthon édes otthon
Komisz, hideg tél volt. Az öreg külváros sötétbe burkolódzott, és irigyen pislogott a messzi
belváros puccos fényei felé. A kopott házak egymáshoz dőlve reszkettek, a gyéren
megvilágított utcák néptelenek voltak, az aszfalt színesre mázolt, olcsó virágai védett helyekre
húzódtak.
A környék szíve a kocsmában dobogott. Itt pezsgett az élet. Az elfogyasztott alkohol tüzes
meleget, összetartozást, bátorságot pumpált az erekbe, és egy kis feledést, hogy honnan jöttek,
hová tartanak. Amíg pénz csörgött a zsebekben volt barátság, tekintély, közösség volt ez a
maga olykor kegyetlen szabályaival együtt. Az ismeretlenül betévedő jobban tette, ha
vigyázott magára.
Szakos Gyula hiába kuncsorgott a haveroknál, akik az előbb még sörszagú mellükre ölelték
nem adtak kölcsön. A készséges csaposból becserkészhetetlen idegen, majd ingerült kidobó
ember lett. Hiába kérés, könyörgés, fenyegetés, szavai súlytalanul evickéltek a borfoltos
asztalok fölött.
Haza indult, ahová csak üres zsebeit, és fokozódó indulatát vitte.
A lakásban csend volt az anya a tüz mellett ült, a fáradtság elszívta minden erejét, sajgott a
válla, dereka, küzdött a rátörő álmossággal. A gimnazista lány kezével megtámasztva
homlokát könyve fölé hajolt. Teljesen lenyűgözte a regény, megérintette a lassan bontakozó
történet finom izgalma.
Mikor a konyhába lépett, mindketten tudták mire számítsanak. Ha sokat ivott hosszan
motoszkált, kereste a kilincset, és a megkerülhetetlen küszöb miatt négykézláb érkezett.
Ilyenkor ott maradt a kövön nem tudott felállni, ketten vonszolták el az ágyig. Ez volt a jobbik
verzió. A másik, amikor nem nyert, és nem ivott eleget. Akkor csak belökte az ajtót, és nézte
őket. Kis, vézna ember volt, a feszültséget erős fizikumú feleségével szemben csak verbálisan
tudta levezetni.
Kötözködött, okot keresett, figyelt, mint a lecsapni készülő vércse.
A kislány elfehéredett mikor megérezte pillantását, a könyvet sietve összecsukta ölébe
csúsztatta. Az árulkodó mozdulatra apja odasétált a könyv után nyúlt. Az anya feléjük fordult
ugrásra készen. A lány vonakodva odaadta a regényt. Márai Sándor Sirály, olvasta
fennhangon, töprengő, álszent arccal, mintha a szerző. és a cím is gyanús lenne. Aztán a
gerincénél két ujja közé fogta utálkozva, és rázni kezdte.
- Megint egy új könyv? – A szerencsétlen könyv, zizegő lapjaival, mint akasztott ember
rángott kezei között.
– Ezért kerül a kisasszony olyan sokba? – fordult számon kérőn felesége felé.
– Azért, hogy jobb élete legyen – hangzott eltökélten a tűzhely felől.
Ez a két mondat indította útjára minden alkalommal az annyiszor lejátszott lemezt.
– És az én életem? Az én egyetlen, rohadt életemmel mi lesz? – ordított fel hirtelen.
– Mi a te életed – forrósodott fel az asszony hangja – a haverok, a kocsma, meg a gépezés?
- Igen, iszok, és játszok, megkeresem a rávalót. Mi ütött beléd, hogy a lányunkból kisasszonyt
akarsz csinálni, aki ha kikupálódott elköltözik még a környékről is.
Szégyellni fog minket, téged is.
– Hagyjátok abba! – nézett hol az egyikre, hol a másikra a gyereklány, de vékonyka hangja
elveszett a feleselő szavak között.
.- Jól teszi, kerülje el a kerületet, a házat, a nyomort, a szoba-konyhát. Vágjon el minden
szálat, ami ide köti! Felejtsen el mindent, és mindenkit akár engem is! – lendült bele az
asszony.
- Te nem vagy normális, azért gürcölsz, hogy sose lásd többé?
– Te nem vagy normális, ha azt akarod, hogy olyan élete legyen mint a mienk.
– Apu, kérem a könyvet!
Apja úgy érezte csatát vesztett az asszonnyal szemben ezért dühe a gyermekre zúdult.
Két kézzel megmarkolta, majd egyetlen, erős rántással széttépte a karcsú kötetet, és az
asztalra dobta.
– Nesze! –
A lány olyat tett, amit még soha ráordított az apjára.
– Nem került egy fillérbe se könyvtári volt! –
Meredten nézte egy pillanatig a meggyalázott könyvet, majd felugrott, lekapta dzsekijét a
fogasról, és kirohant bevágva maga mögött az ajtót.
– Te, te szemét! – üvöltött rá az asszony, és úgy mozdult felé, mint aki meg akarja ütni.
– Na, - lépett hátra meglepődve – verekedni akarsz? –
Az asszony sietve lánya után indult, mikor elment mellette csontos vállával keményen
meglökte a férfit, aki az asztalnak esett.
Az anya először az udvaron nézett szét majd kiszaladt a sötét utcára, és mindkét irányban
bejárta hosszan. Összefutott egy emeleti lakóval, aki olyan sietősen szedte a lábát, hogy alig
akart megállni. Nem látott senkit rázta le. Az asszony csalódottan útjára engedte. Dideregve,
egyre hangosabban szólongatta, és ígérgette a láthatatlan füleknek, hogy holnap megveszi a
könyvet. A kislánynak nem volt nyoma. Az asszony keze, lába, arca jéghideg lett, testének
egyetlen forró pontja szabálytalanul ugráló szíve volt. Visszafordult, és bekopogott sorban a
szomszédokhoz. A meglepett, olykor kárörvendő pillantások szégyenkezéssel töltötték el.
Reményt vesztve indult haza, és a tűzhely mellé húzódott újra. Férje az asztalnál ült a könyvet
nézte bűntudattal, majd tekintete az asszonyra siklott. Felesége hidegtől kimart arccal, leejtett
karokkal, mint akinek nem maradt semmije ült a kisszéken.
Milyen elhasznált pedig csak negyvenöt éves. Mikor megismerte még tetszetős
gömbölyűségek fedték a szögletes csontokat. Mára ezek eltűntek, kemény, inas vállak, és
karok bújtak elő a ruhákból.
A környék is más volt utcájukban akácfák nőttek az esték mézillatúak voltak. Aztán kivágták
a fákat mikor lefektették a gázcsöveket, de néha még most is érzi az illatukat. Volt a közelben
egy kerthelyiség hetente egyszer elmentek a szomszédokkal zenét hallgatni, megtáncoltatni az
asszonyokat. Egyszerűen éltek, de elégedetten. Ő asztalos volt, felesége takarított.
Szorgalmasan gyűjtötték a pénzt tele voltak tervekkel, hogy házat vesznek valahol a zöldben.
Istenkísértés ilyet mondani, de az életük akkor változott meg mikor megszületett a lányuk.
Már a nevén is összevesztek. Nevetségesnek, urizálónak tartotta a Vivient. Igaz ami igaz,
nem akármilyen gyereket hoztak össze egyikükre sem hasonlított, gyönyörű volt. Az anyja
még a széltől is óvta, úgy fogadta, mint ajándékot a sorstól, amit meg sem érdemel.
Egész további életük a kislány körül forgott, felesége hét éves koráig otthon maradt vele.
Ő keményen dolgozott hajnaltól késő estig. A szépen cseperedő gyerekből nem sok jutott
neki. A hét végén az a pár óra semmire nem volt elég. Ritkán látott apjától elhúzódott, zavarta
ruhája szaga, olykor borostás arca, az ebédnél elfogyasztott pohár bor illata.
Háttérbe szorult, érezte felesége nem bánja, mert így a kislány egészen az övé lehetett.
Egyszerű lélek volt ahhoz, hogy az okokat elemezgesse csak az igazságtalan végeredményt
tapasztalta meg fájón. Feleségétől is egyre jobban eltávolodott, senkit nem érdekelt, ha jött, ha
ment, csak hó végén a pénz az asztalon legyen.
Mikor Vivien iskolába került felesége is dolgozni kezdett. Ketten kerestek, de a fizetnivalók
nem csökkentek. Napközibe anyja nem engedte egy nyugdíjas tanárnő tanult vele, és
vigyázott rá. A könyvek is megszaporodtak, külön könyvespolcokat készített, hogy elférjenek.
A nagyalakú, színes, ismeretterjesztő albumok ára mellbe vágta. Ez volt az első alkalom, hogy
szóvá tette. Vita lett belőle, aminek a kislány is fültanúja volt. Ahogy nőtt a lány úgy nőttek a
kiadások is. Először mobilt kapott, aztán számítógépet, mikor angolul kezdett tanulni szükség
lett egy magántanárra is.
Mire gimnazista lett már az anyja dolgozott éjjel-nappal, hogy mindazt előteremtse, ami
ahhoz kellett, hogy Viviennek más élete legyen.
Az anya magára nem költött semmit nyúzott volt, kopott, még a pórusaiból is Domestos-szag áradt.
Mégis boldog volt erejét megfeszítve menetelt kitűzött célja felé.
Ő viszont egyre boldogtalanabb lett. Volt családja, de csak a pénzére tartottak igényt.
Keresett magának egy befogadóbb társaságot. Inni kezdett először csak keveset, de azt
rendszeresen. Egyre kevesebb pénzt adott haza, minden különórára, divatos ruhára, könyvekre
kiadott forintra ingerülten reagált. Különösen a könyvek csípték a szemét. Az olvasást úri
passziónak, elfecsérelt időnek tartotta. A viták, melyeknek a kislány állandó alanya volt csak
növelték köztük a szakadékot.
Vivien gyengéd, kék szemei, ha ránéztek a fagyok hűvösségét árasztották.
Inni kellett, inni egyre többet ahhoz, hogy ne érezze még a csontjaiban is ezt a hideget.
Fizetett fűnek-fának, hogy barátok vegyék körül legalább addig, amíg tele a zsebe. Volt rá
eset, hogy egyetlen este elszórta teljes fizetését. Akkor nyúlt először a házra félretett pénzhez.
Aztán, hogy visszapótolja gépezni kezdett. A teljes összeg elúszott, de a játékszenvedély
megmaradt.
A tizenhét éves Vivien közben egyre szebb, és okosabb lett, és egyre kevésbé hasonlított a
szüleire. Mindent megkapott, amire csak vágyott kivéve a nyugodt családi otthont. Fiatal élete
állandó színtere volt a körülötte, és miatta zajló csatáknak. Az egyébként félénk kislány ma
esti szokatlan reakciója, ahogy apjára ordított, és kirohant az éjszakába meglepte, és
megijesztette a kettesben maradt harci feleket. Az anya magába roskadt, az építmény, ami
lánya jövőjét jelentette megingott, nem tervezték bele, kispórolták a meghittség, a boldogság
habarcsát.
Vivien tudta, hogy anyja utána jön azért megbújt a lépcsőház legsötétebb zugában. Jól
számított csak körülnézett az udvaron, és kiszaladt az utcára. A málladozó falak dermesztő
hideget árasztottak. Tudta, hogy valakihez be kell kéredzkednie, különben megfagy reggelre.
Abban biztos volt, hogy nem megy haza. Nem érzett sajnálatot kétségbeesetten rohangáló
anyja láttán, apját meg látni sem bírta.
Szapora lépteket hallott, melyek az emelet felé tartottak. Megismerte az érkezőt, és halkan
pisszegett neki. A férfi megállt tétovázva.
– Szervusz András, Vivien vagyok. – suttogta
- Mi a fenét keresel itt anyád halálra keres? – kérdezte ingerülten.
A kislány barátságosabb hangra számított, de nem volt választása.
– Eljöttem otthonról nálad aludhatok éjjel?
- Egy frászt, menj haza! – a férfi idegesen matatott a zsebében.
– Nagyon fázom. – hangja reszketett a hidegtől és a félelemtől.
- Beszélek a szüleiddel. – indult a férfi az udvar felé.
– Akkor leugrom a harmadikról – fenyegetődzött, és futni kezdett fölfelé.
– Maradj az Isten tegyen akárhová! – szitkozódott – Miért pont engem pécéztél ki? -
A lány nem válaszolt, várakozóan álldogált a lépcsőn, de érezte, hogy nyert ügye van.
A férfi megindult fölfelé.
– Gyerünk! - vakkantott mogorván. Vivien megnyugodva követte, András elhitte, hogy
habozás nélkül megteszi.
- Először én megyek be, kis idő múlva gyere utánam! –
Nem örült a várakozásnak megfordult a fejében, hogy András nem fogja beengedni.
Mikor hallotta, hogy csukódik az ajtó, szinte azonnal felrohant és kopogott.
– De sürgős. – nézett rá szúrósan. - Nem látott senki?
– Nem. – vacogott – Hol a vécé? – András most először vigyorodott el, és intett a fejével,
hogy arra, és ott hagyta.
A szoba rendetlen, de meleg, nézett körül. András negyven körüli, magányos férfi volt, és
ezen az állapoton nem sietett változtatni.
– Éhes vagy? –
- Vacsoráztam.
- Fürödj meg az felmelegít! – gondolta addig is nyugta lesz.
Mivel Viviennek már volt szerencséje a fürdőszobához, tagadólag rázta a fejét.
.- Akkor feküdj le, késő van! Én itt alszom, te alhatsz a belsőszobában. Adok párnát,
pokrócot.
- Nem akarod tudni miért jöttem el? – szerette volna halogatni a lefekvést.
- Nem. – válaszolt kategorikusan. – Hisztizel, pedig anyád még a fenekedet is kinyalja.
Nekem még dolgom van.- nyitotta ki előtte az ajtót.
A hálóban elég fűszeres volt a levegő. Üldögélt az ágy szélén, fáradt volt, de az idegen ágyra
képtelen volt ráfeküdni. Érzékeny volt a szagokra kicsi korától kezdve. Jól emlékezett még az
apjából áradó testszagra, ami nem a mosdatlanságé volt - ma már tudja - hanem a fa, az enyv,
a pácok, lakkok erős illata, összekeveredve az olcsó dohány, és a hétvégén elfogyasztott
savanyú bor illatával.
Anyjához akkoriban nem kötődött illat, talán csak a gyakran és frissen mosott ruháké. Mikor
újra dolgozni kezdett esténként érezte simogató kezén a tisztítószerek vegyszeres szagát.
Kamaszként terelgetni próbálta, öltözzön kicsit divatosabban, csináltasson frizurát, törődjön
többet a külsejével. Nem lehetett rávenni, igénytelensége zavarni kezdte.
Mikor középiskolás lett eltitkolta a Szülői értekezleteket, szégyellte anyját, és szégyellte,
hogy szégyelli.
Annyi mindenre magától kellett rájönnie, amit normális családokban, egy ápolt, nőies anya
tanít meg kamaszodó lányának. Hamar felfogta, hogy nem lehet erővel tolni valakit egy
minőségi élet felé, ha nem lát maga előtt példát. A szegényes, tisztára súrolt, kopár otthonban,
feldíszített karácsonyfának érezte magát. A harmónia nemcsak az őket körülvevő tárgyakból,
de emberi kapcsolataikból is hiányzott. A magát mártíromságig hajszoló anyja, és félretolt,
boldogtalanságát italba fojtó apja közt dúló állóháború, melynek ő volt az oka megviselte.
A primitív otthoni légkör elől a könyvek világába menekült. Ma este apja ráérzett
sebezhetőségére, és kiütötte kezéből az egyetlen eszközt, amivel még védekezni tudott
ellenük.
Elkényeztetett, fiatal lányként is meglepően tisztán látta a helyzetét, csak azt nem, hogy lesz
ezek után. Talán mégis jobb lett volna ugrani.
Az órájára nézett nemsokára éjfél. Az ajtó alatt éber fénycsík jelezte András sem alszik.
Óvatosan benyitott.
– Mi az nem tudsz aludni? – nézett a lányra. A szőnyegen ült, olyan jókedvű volt, hogy szinte
vibrált. Nem haragudott, hogy rányitott, lazán felé intett:
- Ma gyenge anyagot kaptam, már a harmadik adagot veszem be, és csak most kezd hatni.–
András narkózik döbbent meg. Vissza akart fordulni, de kíváncsisága erősebb volt. Leült ő is
a szőnyegre távol a férfitől.
– Nem akarsz utazni velem – hívta – kiröppenni ebből a mocskos oduból, mint a madár? –
Tagadólag rázta a fejét
- Mi a jó benne?
– Próbáld ki, majd megtudod! – kísértette akadozó nyelvvel. Még beszélt hozzá, de pillantása
már távoli volt, valahová Vivien háta mögé nézett.
Vajon most jó neki?
Nézte egy darabig aztán felkelt, hogy visszamegy, és megpróbál aludni. Az asztalon ott volt
az „anyag”. Olyan, mint az orvosság. Vajon gyógyít is? Pár órára biztosan, ezt az éjszakát
átvészelhetné vele. A kísértés erős volt. Ma csupa olyan dolgot tett, amit még soha. Eggyel
több vagy kevesebb már nem számít. Egyetlen vágya volt aludni, nem foglalkozni azzal mi
lesz holnap. Csak sör volt az asztalon. Keresett egy aránylag tiszta poharat. Hármat kell
bevenni, hogy hasson emlékezett András szavaira. Összetörte őket, egyetlen gyógyszert sem
tudott egészben lenyelni. Futó pillantást vetett a férfire, aki elég zajosan lélegzett, majd
átment a másik szobába.
Aggályok nélkül feküdt végig az ágyon. Már kerülgette az álom mikor heves hányinger fogta
el. Felkelt, el kell jutnia a fürdőszobáig minél hamarabb. Alig tett pár lépést szédülni kezdett.
Az ajtóig imbolygott, kinyitotta, de nem tudott tovább menni.
Megkapaszkodott, és testével az ajtófélfához simult.
Rémülten látta, hogy a falak megmozdulnak, és a sarkok egymásba csúsznak. Az alakját
állandóan változtató, hullámzó nappali végleg kihúzta lába alól a talajt.
Halk nyögéssel a padlóra csúszott. Utálkozva érezte, hogy lehányta magát.
Szeme utolsó erőfeszítéssel Andrást kereste, de nem látta. Egyáltalán nem látott semmit.
A szobát mintha egy hatalmas száj szétfújta volna, őt meg felszippantotta, és repült, repült,
maga mögött hagyva fiatal életét, ami talán szép is lehetett volna.