Ottfelejtett illat
Írta: Fábián József
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 114
Ottfelejtett illat
Bőröd illata itt pihen még a takarón,
Nem tudok nem mosolyogni,
Egy idióta vagyok, totál őrült, zizi,
Úgy szívom be tüdőm legmélyére
Mintha feneketlen lenne.
Őrzöm, félek elillan,
Pedig egyszer elillan,
Részegítő, elbódulok benne
Nyöszörgök, küszködök,
Bambán bámulom az üres ágyat,
Szenvedek mert csak illat vagy már,
Belém oltottad a szüntelen vágyat.
Arcomat tenyerembe temetem,
Sóhajtok hosszan, mélyen,
Lassan lehunyom a szemem
A lenyugvó nap néha oly borongós sárga,
Ha egymásba fonott ujjainkat nem láthatta,
Csókkal olvadt ajkainkat sem simogatta.
Álomországba menekülök, megnyugvásba,
Egy reményekkel teli pirkadatot várva;
Ne vesszek oda a szomorúságba
Ahol a mosolyok összeérnek,
Huncut játékba kezdenek.
Úgy lett volna szépe a napnak,
Az lenne csodája, amiért
Érdemes felkelni s várni
Arcomat két kezembe temetem,
Sóhajtok, s a levegőt lassan kiengedem.
Sirathatnám sorsom, de inkább nevetem,
Csak mosolygok szüntelen mert szeretem
Tétova voltam, féltem, vártam,
Nem tudtam mit keresek,
Aztán rád találtam
Álomba ringat az illat,
Erőmtől megfoszt a bánat
S eljő majd a hajnal
Ha látlak