Őszi derengés
Írta: Szabadkainé Ágoston Eszter
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 324
ŐSZI DERENGÉS
A szürkén gomolygó ködfoltokon tompán átfénylenek a megkopott háztetők. A szél már
elvesztette a fülledt nyári éjszakák után enyhet adó frissességét és csípősen vág a hajnali utcán
háztól-házig bicikliző újságos postás arcába. Pirkad.
A sarki bérházból éppen kilépő házmester odabiccent a postásnak, kissé fázósan húzza össze
magán a régi bekecsét, amit még szeretett apjától örökölt. Vigyázva lép, hogy el ne csússzon a
nyálkás betonon, miközben kigörgeti a boltíves kapualjból sorban a nehéz kukákat. Nehézkesen,
fájós lábát kicsit húzva, mégis ügyesen rendezgeti a hatalmas tartályokat, majd lassan visszaballag a
seprűjéért. Körbenéz, sapkáját homlokába igazítja és komótosan kezdi seperni a járdára hullott
falevelekkel együtt a városi éjszaka összes taszító nyomát.
Az ide-oda mozgó seprűt kerülgetve kocog el mellette a középkorú, enyhén pocakos férfi. Lomha
mozgását fújtató szuszogása kíséri. Izzadó homlokát törölgetve megáll, oldala fájón szúr.
Ez már a második hét... minden nap egy óra... nem fogom bírni... - gondolja rezignáltan. Aztán
eszébe jut a főszerkesztő múltkori kelletlen megjegyzése és a nemrég odakerült fiatal kollégája,
deltás alakjára remekül szabott öltönyében. Sóhajtva erőt vesz magán és szánni való akarattal, a
vesztesek belenyugvásával, nehézkesen fut tovább.
Ahogy a sarokhoz ér, az utca másik végén rendőrautó fordul be, majd megáll a kapitányság előtt.
A jobb oldalon kiszálló fáradt arcú, fiatal őrmester keze azonnal a zsebében keresgél gyufa után.
Rágyújt, majd az épület bejáratánál elhelyezett kávéautomatához indul. Két adagot vesz, a másikat
az akkorra odaérő, idősebb társának nyújtja.
- Nem tudom kiverni a fejemből azt a síró gyereket... - mondja.
- Én sem... - válaszol a másik -, de jobb lesz neki ilyen szülők nélkül... csak jobb lehet. Pár percig
még csendben álldogálnak, majd belépnek a portára. Véget ért az éjszakai szolgálat.
A kapitányság kapujának éles lámpakörébe ekkor ér a bácsi. Kicsit hajlott háttal, botjára
támaszkodva siet a szomszédos pékségbe, amelynek nyitott, fénylő, alagsori ablakán át finom
illatokkal telítődik a hajnali utca. Csosszanó lábai nehezen bírják már, öreg szatyrát görcsösen
szorítja, de minden reggel, pontban ilyenkor itt van. Vidéken is így volt ez anno, míg drága
Mariskája bevetette otthon az ágyat és a kávét odatette, addigra ő meg is járta az utat. A vidéki szép
kis ház már rég sehol, Mariskája is a föld alatt. Megáll, lehajol és lágyan megsimogatja az ablak
előtt ülő, élénken szaglászó kóbor cirmost. A cica megismeri az érdes, öreg kezet, farkát felkapva,
hunyorgós szemekkel mutatja tetszését a kedves barátnak.
A pékség melletti kapualj még sötét. Mélyén piszkos, valahakék paplanba burkolózva, bakancsos
lábát szétvágott papírdobozra nyújtva, még alszik az ott lakó. Mellette a földön tegnapi
kenyérmorzsák között két felborult, üres borosüveg. Kicsit arrébb a sarokban féltett motyója. Nincs
már senkije, nincs semmi mása, csak ez. A kincs. Megmozdul, morran, majd alszik tovább. Most
minden jó. Álmodik. Egy nekiszebb, élhetőbb világról.
A város kábán ébred... ősz van.