Összeomlás

Írta: Péntek Tamás


Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 534



ÖSSZEOMLÁS

December 23. A káosz utolsó napja. Holnap szenteste és persze még SEMMI nincs kész a feleségem szerint. Én azt hittem, már minden megvan, gyorsan végig futtatom a fejemben a listát: fa – pipa, ajándékok – pipa, fények – pipa, kaják – pipa, szóval szerintem egészen jól állunk, de hát mit érték én ehhez. A macskának még nincs ajándék – világosított fel az drága nejem. Én naivan azt gondoltam, nem is kell neki, ez egy egyszerű állat, fogalma sincs róla, mi az a karácsony, de én csak egy férfi vagyok. Hiszen tudnom kellene, hogy ő is a család tagja. A gyerekek is kaptak ajándékot akkor is, amikor még kicsik voltak és nem tudták mi az a karácsony. Szóval most mehetek a közeli bevásárlóközpontba, kb. százezer hasonlóan szerencsés férfitársammal, akik nem gondolkodtak időben a macska vagy más fontos családtag ajándékáról. Fogalmam sincs, minek örülne Kleopátra, persze a jutifalatnak mindig, de most valami különleges kell neki, szólít meg a feladat, találjam ki, mi a titkos vágya, én is csináljak már valamit. Szerencsére segítségképpen megkapom a kétéves Andriskát, hogy ne lábatlankodjon otthon velem együtt, amíg a semmiből feleségem varázslatára minden lesz.
A kocsiban ledobom a kabátom, bekötöm Kisandrist és indulunk is. A műszerfalon kigyullad a sárga guminyomás jelző figyelmeztető fény, ezt már megszoktam, elvileg nincs gond, csak az érzékelők mentek tönkre az abroncsban, nem küldik a nyomásértéket. Majd el kell mennem a szervízbe is, ahol tönkretették a legutolsó gumicserekor és veszekedni velük, hogy hozzák helyre, basszameg. Az viszont újdonság, hogy most már hangosan pittyeg is, nemcsak világít: píí-píí-píí, kicsit idegesítő, de majd megszokom, úgyis abbahagyja. Indulás.
- Apa a Cini? – kérdi hátulról Kisandris. Büszke vagyok milyen szépen beszél már kétévesen a kis kölyök, türelmesen elmagyarázom neki, hogy nem én vagyok a Cinike, az az ő alvósállata, én nem is hasonlítok rá, csak annyiban, hogy én is elég szürke vagyok.
Ezen elgondolkodik és csendben marad egy darabig.
Jobb is, mert a pittyegés nem hagyja abba: píí-píí-píí, egyre jobban zavar. Leállítom és újraindítom a kocsit, de ekkor is folytatódik. Nem értem az autógyárat sem, hogy lehet ilyen kocsit gyártani, egy nyomorult sárga jelzés miatt is megőrjíti az embert. Biztos nem veszek mégegyszer ilyen modellt. Az ünnepek után őket is fel kell hívnom és megbeszélni, hová dughatják a kocsijukat.
- Apa a Cini? – kérdi hátul újra Kisandris. Imádom a kis kölköt, de nem egy észkombájn, azt meg kell hagyni, az eszét biztos az anyjától örökölte. De persze én türelmes vagyok, megint elmagyarázom, hogy a Cini az egy alvós plüss, nem én vagyok az, bár örülök, hogy engem is ennyire szeret. Megint gondolkodik ezen, remélem most már megértette.
A pittyegés továbbra is folytatódik: píí-píí-píí, megőrülök tőle, úgy érzem az agyamban szól közvetlenül. Azon töröm a fejem, mivel érdemeltem ezt ki. Mikor lett az életem egy lista, a teendőkkel, amiket naponta ki kell pipálnom és ha mindet megtettem, akkor az egész kezdődik újra: új nap – új listával. A listával pedig az a legnagyobb baj, hogy egy tétel kipipálása nem jár semmilyen jutalommal vagy boldogságérzéssel. Gondolom te sem kezdesz el táncra perdülni, hogy „hurrá, sikerült bevásárolnom” vagy a levegőbe csapni, hogy „király, ez a tankolás remekül ment”. Viszont mindig van valami, ami ellened játszik. Ami nem úgy alakul, ahogy szeretnéd, ezen viszont szükségszerűen felbosszantod magad. Nem volt olyan hús a boltban. Nem akkor jött a futár. Odahányt a macska a nappali közepére. Elromlik egy érzékelő a kocsiban és pittyegni kezd. Szóval hosszú távon csak a szart kapod. Píí-píí-píí.

Gondolataimból az ismerős pittyegés ránt vissza a valóságba. Érzem, hogy valami eltörik bennem. Eszembe jut a Harcosok klubja és benne Tyler Durden (alias Brad Pitt) pár mondása: amit birtokolsz, az birtokol téged. Csak akkor lehetsz teljesen szabad, ha mindent elveszítesz. Épp a Duna part mellett haladok és lekanyarodok egy csónakház elé a lejtőre, ahol vízre teszik a kajakokat. Kiveszem Kisandrist és a kabátomat a kocsiból, majd kioldom a kéziféket, üresbe teszem és én is kiszállok. Píí-píí-píí, hallgatom, miközben a kocsi lassan gurul a jeges Dunába. Most pittyegj tovább, te szemét, gondolom elégedettem. A vadiúj vas lassan elmerül. De valami nem stimmel. A katarzis elmarad. Píí-píí-píí, hallom továbbra is. Benyúlok a kabátomba és előveszem a telefonomat. Píí-píí-píí, pityegi rendületlenül az ébresztő funkciója, amit én állítottam be még otthon, hogy ne felejtsek el fogadni az holnapi meccsre (az angolok ilyenkor is játszanak) és amire azt hittem, a kocsi műszerfalából jött. Kisandris fogja a kezem, miközben nézzük, hogyan süllyed a családi autó a hullámsírba, majd hozzám fordul:
- Apa, szomjas vagyok. Adsz inni?
A macska végül egy üres kartondobozt kapott karácsonyra. Nagyon örült neki.