Örvény
Írta: Nászta Katalin
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 145
Örvény
Ha látod már a célt, a véget – el is kedvetlenedhetsz.
Mert másmilyennek képzelted.
Kis beteg.
Megcsalt a lelked, ez a hűtlen ribanc.
Szűzkurva, szokták mondani.
És milyen igaz.
Mert felfestett előtted valami szépet,
s hagytad rád omlani, mint igézet.
A célszalag alatt fekszel – álmaid romjain.
Mert a kék lila s a piros zöldre hajt.
A sárga foltos, a barna földszagún illatoz.
Üres a kép, mit telerakott a képzelet.
A ráma, ami nem változott.
A keret.
A muzsika nem úgy szól, mint akkor ott,
amikor megláttad,
és elfogadtad igaznak látomásodat.
A gyöngyvirágszobor s a háttér barlangmélye.
Iszonyat, mi nincs lefestve a térben.
És borzalmas a van is, mert úgy tetszik: sehol.
Mégis ott ücsörög rákként szívkoszorúidon.
Hogy fojtana.
Vagy egyből lenyelne, mint a pinty.
Gyomrában – sötét alagútban táncolhatsz neki.
A szörny volna mi így utánunk nyúl, vágyainkat fogva vitorláiba?
És azt súgva fülünkbe: megszerettelek.
Jöjj velem egy táncra.
Hogy messze legyünk a haláltól, ne leljen ránk.
Ölelj át, érezzen az örökkévalóság.
És nem állsz ellent.
Ott, akkor igent mondasz.
Átölel, s visszaöleled boldogan a távolságot. A holtat.
Nem, mint üveggolyót, de felgyújtott képzeleted tűzrózsáit.
S ölelkezésetek meddő szédületében forogtok
tornádóként, mely elnyel minden eléje kerülő lomot.
Felkap, égig emel és összetörve visszaejt.
Kizuhantok öléből, mint tikkadt halak a partra.
És senki nem jön felszedni titeket, hogy visszadobna.
Így illan el egy élet. Szép álom. Tévedés. Baleset.
Beleestél tátott szájjal.
Mint a légy.
Mert mást reméltél annál, ami van.
És visszasírnád, ha tudnád.
De nem lehet.
Elmúlt az a van.
Volt lett belőle, miben ott éktelenkedsz, mint kopott folt.
Színezve a múltját időnek.
Szuka sors. Ez a neved.
Rongy. Megvetett.
Mert mást vetített eléd, nem önmagát veled.
Nélküled rajzolta meg jövőjét.
Abban csak árnyék lehetsz.
Sem fény, sem lendület.
És hallgatózik.
Hallom szuszogását.
Füleli, mit álmodok, kivel sétálnék utca hosszat.
Bámészkodnék mindegyre másra nézve.
És rá gondolva rónám az utakat.
Hogy mit érez, mit vél.
Mert itt van. Bár távol él.
Mégis hozzám gondolom.
Velem lépi az éj sötétjét.
Kikiabálná boldogságom, ha engedném.
De nem lehet.
Féltékenyen figyelnek ránk azok a szeles szelek.
Vinnék-hoznák a hírt, hogy itt, hogy...
– s akkor mi van.
Lépegetünk, amíg tehetjük.
Egymástól bolygónyi távolságra, de boldogan.
Ebbe a táncba nem testet hívnak, sem lelket.
Vágyaink lépnek pontosan egy ütemre.
Nem látlak-hallak.
Tudlak.
Velem is így vagy.
Álmunkban kézen fogva járunk. Csókoljuk egymást. Hagyd.
A vágynak teste nincs.
Száll, mint a szél – a képzelet.
Sűrűbben vagyunk egymásba fonódva, mint aki érinthet.
Ebben a dimenzióban világok születnek. Nem csak a föld remeg.
A mindenség szárnyain mozdulunk.
Megrendülnek az egek.
Kifeszülünk a rengések közt.
Eltéphetetlenül.
Mint kötelek.