Öröklét

Öröklét

Mihály megvárta, amíg magára marad a sírnál. Sokan eljöttek, hogy elbúcsúzzanak Edittől, család, barátok, még a férfi kollégái is a fizika tanszékről. Szép volt a ravatal, a pap beszéde a szívekbe markolt, a kántor gyönyörűen énekelt. A sír roskad a tarka csokrok és az
elegáns koszorúk alatt. Épp, ahogy Edit kívánta.
Semmi értelme.
Elgyengült, amikor arra gondolt, hogy hazamegy, és ő nem várja otthon. Soha többé nem lesz ott, mert a hideg koporsóban fekszik a lába alatt.
Megtántorodott, látása kissé beszűkült. Senki sem maradt a sír környékén, akitől segítséget kérhetett volna, csak a platánfa két lépésre tőle, az vigyázta Edit álmát. Ennek dőlve fújta ki magát.
Az alkonyat elnyúlt a sírok között, indulnia kellett. Félvakon poroszkált ki a temetőből a kapu melletti padig. A farkasvakság miatt szürkületben csak a homályt érzékelte, de itt megvárhatta, amíg besötétedik, és látása visszatér. Leroskadt a padra, észre sem vette, hogy nincs egyedül, úgy egy méterre tőle egy másik férfi ül.
Mihály újra a sírban fekvő Editre gondolt. Nincs ez jól így, neki kellene a felesége helyében lennie, ő nem retteg a szűk helyeken. Akárhogy is, ez nem igazság. Ő tizenkét évvel idősebb Editnél, mindig úgy hitték, hogy Mihály megy el előbb.
‒ Arról volt szó, hogy te temetsz el engem ‒ mondta ki hangosan is.
‒ Ez előre meg volt beszélve? ‒ kérdezte az idegen, mire az öreg összerezzent.
‒ Elnézést, nem vettem észre, hogy itt van.
Az idegen céltudatosan faggatta tovább.
‒ Magához tartozik az a friss sír, amit elborítanak a virágok?
‒ A feleségem nyugszik benne.
‒ A főnök megviccelte magukat?
‒ A főnök?
‒ Az imént azt mondta, hogy magának kellett volna előbb elmennie.
‒ Edit fiatalabb nálam, és szinte sosem volt beteg. Nem igazság, hogy őt szólította magához elsőnek.
‒ A főnök fittyet hány az ilyenekre.
Mihály hallgatásba burkolózott. Nem mintha túlzásba vitte volna a vallásosságot, felőle mindenki úgy emlegetheti a teremtőt, ahogy kedve tartja, de ez a beszélgetés méltatlan Edithez. Felnézett az égre, ahol a csillagok fénye végre elkezdte átszúrni az őt körülölelő semmit. Ez azt is jelentette, hogy nemsokára visszatér a látása. Szeme a Csillagot kereste, az ő közös csillagukat, hiába tudta, hogy annak a megjelenésére még várnia kell.
‒ Szép temetés volt ‒ törte meg a csendet az idegen.
‒ Mi haszna, ha Edit halott?! ‒ fakadt ki az elkeseredés az öregből.
‒ Nem lehet halott.
Mihály megpróbált higgadt maradni, de az a másik bőszítette őt, a szürkület pedig a padhoz szegezte.
‒ A karom közt halt meg ‒ vetette oda visszafogott indulattal ‒, láttam, ahogy leengedik a sírba és elhantolják. Edit halott. És ne jöjjön nekem azzal, hogy ott ül fent, isten jobbján!
‒ Maga talán tudja, hogy hol van a főnök?
Nem felelt, várta a sötét beálltát, hogy faképnél hagyhassa ezt a bolondot. 
‒ Látom, a csillagokat nézi. Maga is szeret játszani velük, igaz?
Megadóan sóhajtott.
‒ Egyszer játszottam. Amikor megismertem a nejemet, csillagot választottunk. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen messze vannak egymástól az égen a személyes csillagjaink. És tudja mit?
‒ Messze voltak, és közelebb csúsztatták őket egymáshoz ‒ találgatott az idegen.
‒ Hogy tehettük volna? A csillagok fényévnyi távolságokra vannak tőlünk.
‒ Olyan bölcsnek tűnik. Azt hittem, legalább maga átlát a harmadik dimenzió csalóka igézetén.
Bolondokkal nem érdemes vesződni, úgysem talál fogást az őrületükön, gondolta Mihály, és zárkózott kedvességbe csomagolta a felindultságát.
‒ Megtisztel, de én megélem a három dimenziót. Hogyan is érzékelhetnénk valamit, ami nem létezik?
‒ Csukja be a szemét ‒ mondta az idegen. Az öreg szót fogadott, nem akarta a másik orrára kötni, hogy ez teljesen felesleges. ‒ Fel tudja idézni a felesége illatát?
‒ Editnek puha púderillata volt, kivéve, ha alkalmakkor könnyű parfümfelhőt fújt maga köré.
‒ Érzi a púderillatot?
‒ Tisztán érzem, mintha itt állna előttem.
‒ Nos ‒ vonta le a tanulságot az idegen ‒, így érezheti azt, ami nincs.
Mondani akarta, hogy ez egy elhibázott hasonlat, hiszen Edit illata valódi volt, de aztán nem tette, mert jól tudta, hogy minden hasonlat sántít valahol. Meg hát minek is? Kinyitotta a szemét és megkönnyebbülésében felnyögött. Ha csak egy folt formájában is, de már látta a mellette ülő alakot.
‒ Nekem ne mondja, hogy csak előre meg felfelé létezik, és a dolgoknak nincs mélységük!
‒ Ha nem akarja hallani, hát nem mondom.
A paca a pad túloldalán elhallgatott. Az öreg reménykedett, hogy azt a rövid időt, amíg el mer indulni hazafelé, most már csendben kivárhatja. Kisvártatva azonban újra meghallotta az idegen hangját, miközben a paca közelebb húzódott hozzá.
‒ Egy önmagába hajló membránon élünk, és az a membrán teret szakít ki a semmiből. Ezt hisszük mi három dimenziónak ‒ hadarta az idegen, aztán elégedetten bólogatott. Az igazság végre utat talált magának. Az igazság mindig a felszínre tör, és ennek az öregnek itt mellette nagy szüksége van a tudásra, sugallta a mozdulat.
‒ Nézze! Most temettem el a feleségemet. Megengedné, hogy csöndben üldögéljek itt, amíg elég erőt nem gyűjtök ahhoz, hogy hazatérjek a mostantól örökké üres lakásomba?
‒ Maga még mindig arról beszél, hogy a felesége meghalt.
‒ A feleségem igenis meghalt! ‒ csattant fel Mihály.
‒ De hát halál nem létezik! Az életünk nem más, mint a világunkat körülzáró membránra fröccsenő információ, amit a főnök fermionokba és bozonokba kódolt. És mi az, amit soha nem tehet az információ a világegyetemben? ‒ kérdezte diadalmasan a paca. – Maga fizikatanár, magának tudnia kell!
‒ Az információ sosem vész el ‒ idézte fel az axiómát Mihály, ismerős vonások után kutatva a mellette gubbasztó elmosódott alakon.
‒ Ezért mondom azt, hogy halál nem létezik.
Kezdte felfedezni a rendszert az ismeretlen gondolatai mögött, és sejtette, hogy nem fog lyukat találni az elméletében. Kár is lenne vitatkozni, de a hallgatást ismét megszakította az a másik. 
‒ Látszódnak már a maguk csillagai?
Mihály feléje fordult és most teljes valójában meglátta. Arra számított, hogy az alak szeme az őrület lázában ég, haja csapzott, keze remeg az indulattól, de semmi kivetnivalót sem talált rajta. Úgy nézett ki, mint bárki más.
‒ Az a vicces ‒ mosolyodott el az öreg ‒, hogy mindketten ugyanazt a csillagot választottuk.
‒ Melyik az?
Először nem akarta elárulni, de hát mit árthat, ha a bolond tud róla? Kicsit jobbra, felfelé mutatott.
‒ Látja azt az apró pöttyöt, amelyik az imént jelent meg az égen?
‒ Az Orion öv alatt?
‒ Ott.
Az idegen a csillag felé nyúlt, kézfeje beleolvadt a sötétségbe, karja mintha folyamatosan haladt volna felfelé, végül megállt. Valami megrebbent az égen. Mihály megbabonázva nézte, ahogy az ismeretlen keze kiválik a sötétségből és az orra elé ereszkedik. Nyújtotta a tenyerét, amelybe a férfi belepottyantotta az apró, izzó valamit.
‒ Nem forró? ‒ kérdezte aggódva.
Mihály megrázta a fejét.
‒ Éppen annyira melegíti a tenyerem, ahogy Edit szerelme a mellkasomat.