Örökké
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 149
Örökké
Nem értem miért ragaszkodom ennyire ehhez a testhez. Vagyis nem pont ehhez, hanem amit a Baradla Zsuzsi szeretett egy nyáron át. Aztán jött a Laci. Mindig jön egy Laci. Nekem meg marad Hédi. A Hédi, akivel már egy ideje... Két éve karácsonykor utoljára. Előtte sem sűrűn. És Anikóval sem lett semmi. Végül. Azt mondta, nem megy nős emberrel. A Lacival ment. A Zolival ment. A Norbival ment.
Nem értem, miért ragaszkodom az elveimhez. Legyen igaza Hédinek, ne járjon a fiunk matematika korrepetálásra. Elég az, amit tud. Márk úgysem akar gimnáziumba menni. Nem akar szakközépiskolába sem menni. Nem akar iskolába sem menni. Néha nem is megy. A haverokkal isznak a kiserdő mellett. És dohányoznak. Azt mondja, ki kell próbálni mindent. Most. Amíg fiatal. Amíg tilos.
Nem értem, miért ragaszkodom az öltönyhöz. A kollégáim kinevetnek a hátam mögött. Én meg lenézem őket. Mert összejárnak. Bólingozni. Kvassolni. Kerti partira. Szvingerezni. Ezt az utóbbit nem hiszem. Szerintem csak felvágnak, hogy ők mennyire modernek. Nekem nincsenek barátaim. Talán a Géza, akivel beülünk néha egy-egy sörre. Vagy Tamás, akivel szombat reggel együtt futok. A postáig és vissza. De mi sosem beszélgetünk. Lefutjuk, aztán hazamegyünk. Nézem a tévét, olvasok, keresztrejtvényt fejtek.
Nem értem, miért ragaszkodom az életemhez. Hédi barna hajához. Zsuzsi mosolyához. Márkhoz. Anikóhoz. A szigligeti telekhez. Ahhoz a dedikált George Michael albumhoz, ami eltűnt az autóból. A közös lakáshoz. Az nagyon hiányzik. A háló, a dolgozószoba, a tágas konyha a nagy asztallal. A régi fürdőszoba. A törölközőtartó. A kilépő szőnyeg a kád elől. Hogy halljalak benneteket. Bárkit. A hangomat. Csak a mosógép alját látom. Fáj a fejem. Nem mozdul. Nem mozdul a világ.