Ördög a részletekben

Ördög a részletekben

Talán el sem hiszik a történetet, amelyet most kívánok előadni. Nem hibáztathatom
önöket. Számomra sem volna több egy habókos ember visszaemlékezésénél, ha éppen nem
magam lettem volna résztvevő tanúja az eseményeknek. Nem sütöm önökre a hitetlenek
bélyegét, amennyiben távolságot tartanának mondandómmal, ugyanakkor biztosíthatom a
tisztelt olvasókat, hogy elbeszélésem az utolsó betűig igaz.
A minap egy napfényes délutánon, itt a fővárosban felszálltam a körúti villamosra. Nem
mintha utazni szerettem volna: a kánikula kényszerében olthatatlan vágyat éreztem, hogy
testem lehűtsem. Megengedhettem volna, hogy válasszak egy klimatizált éttermet, vagy
kávéházat, esetleg egy nagynevű vagy kevéssé híres fürdőkomplexumot. Ám ehelyett inkább
az arra járó villamosban találtam a felsoroltaknál olcsóbb, ideiglenes megmentőmre.
A szürke ajtók feltárultak és az arcomba tódult hideg levegő átjárta a pórusaim. Az eddigi
nyomorúságomnak egyetlen pillanatra vége szakadt. Amint kinyitottam a szemem a jármű
árnyas klímájában, egy szürke ruhás, tagbaszakadt, nálam jó egy fejjel magasabb és testesebb
nőszemély állta utam: „Jegyeket, bérleteket kérem átnyújtani ellenőrzésre!”
Ahogy azt már említettem, eléggé sajnáltam kiadni pénzt kávéházra és fürdőre. Nem volt
ez másként a kért utazási termékek egyikével sem.
A zsebeim tapogatásával, keresést mímelve igyekeztem húzni az időt. Közben óvatosan
felmértem a távozási lehetőségeimet. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy a következő
megállóban a villamos átellenes oldalán található ajtók fognak kinyílni, így az egyetlen
menekülési útvonal az ellenőr testén keresztül ígérkezett. Szerencsétlenségem tetézte, hogy a
jelzőlámpa pirosra váltott, így a megálló előtt a jármű kénytelen-kelletlen megállt.
A zsebemben egy halovány papírfecni sem volt, így üresen húztam elő és tártam szét
kezeimet.
Ekkor megszólalt az ellenőr:
– Most mit vicceskedik? Adja már ide! – azzal a bal kezem felé nyúlt és kivett valamit
belőle, amit nem is éreztem, hogy a benne van. Az orrom előtt emelte a szeme elé.
Kétségtelenül egy menetjegy halványlila sziluettje volt. Mielőtt szóra nyithattam volna a
szám, láttam az elcsodálkozó tekintetet, amellyel a jegyet vizsgálta.
– Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte.
– Mit hogy csináltam? – kérdeztem viszont.
– Ezt! – tartotta ezúttal az orrom elé a jegyet, bőven fókusztávon belül. – Látja azt a
számsort?
Bütykös ujjai között felbukkanó fekete színű, apró karakterekre igyekeztem koncentrálni.
Mivel arcomon én magam is éreztem az értetlenséget, szemforgatva magyarázatba kezdett.
– Ez itt a dátum, ez meg itt a gépnek a száma.
– Nahát, remek. Csodaszép árnyalatú. – hebegtem. – Igazán egyedinek tűnik.
– Ahogy mondja. – közben tekintete köztem és a kezében lévő jegy között cikázott. –
Kimondottan ennek a villamosnak a kódja és az érvényesség kezdetének időpontja. –
vizslatott, ám még mindig nem értettem igazán. Reakcióm hiányában folytatta. – Csakhogy,
amikor felszállt, nem érvényesített semmit, mert egyből belém ütközött. Ezt a jegyet pedig
csaknem negyedórája tették a gépbe. Akkor ez a szerelvény az induló állomáson állt.

Ebbe bele sem gondoltam, annyira szerfelett örültem, hogy van egy érvényes jegyem. A
nő még ráncolta egy ideig a homlokát, ám végül odalökte a jegyet, mintha a mellkasomra
akarná ragasztani. Köszönésképp biccentett és a megállóban nyíló ajtón távozott. Én meg ott
maradtam és a kezemben lévő jegyet fürkésztem válaszért.
– A segítség mindig jókor jön. – felelte a fel nem tett kérdésre a hátam mögül egy
suhanc. Óvatosan fordultam meg. Kék pólót és bordó bársonynadrágot viselt. Fekete övén egy
áttetsző uzsonnás zacskó lógott, benne valami kékes dolog keringett, mint valami bogárraj.
– Parancsol?
– A jegy. Gondolom épp jókor jött.
– Jókor, de azt hiszem, nem igazán értem.
– Én voltam. – mutatott büszkén önmagára. – Én tettem a kezébe, mikor láttam a szorult
helyzetét.
– Felettébb hálás vagyok. – feleltem, de azért furdalt a kíváncsiság. – Mégis hogyan…?
– Ne is kérdezze! – fojtotta belém. – Szakmai titok. Nem fedhetem fel. Meghát, már
nincs is mit. – kacsintott.
A kezemre pillantottam és csakugyan nem volt benne a megmentő cetli. Elképedten
néztem vissza, ám addigra a suhancnak csak hűlt helyét találtam. Hangját tőlem jobbra, a
szomszédos vagon másik közepén hallottam ismét felcsendülni egy csilingelő nevetés
társaságában. Egy kislánynak adott épp cukorkát, amit a füle mögül varázsolt elő. Majd az
anyukájára mosolygott. Egy testes utastárs, a nevetésre odafordulva, egy pillanatra kitakarta,
majd mire tovább mozdult, a fiú ismét eltűnt. Aztán a szerelvény átellenes végében hangzott
el egy „Köszönöm!”, ahogy egy néni kiszakadt szatyrából szedte át a szétgurult zöldségeket
és egy új bevásárló táskába. Majd a tömegben ismét köddé vált.
A csuklóban egy fiatal lány alatt, aki mankóval állt, elfordult a zsámoly és épp elzuhanni
készült, de ő ott termett, hogy megfogja. Talpra segítette, sőt még ülőhelyet is szerzett neki.
Egy pillanatra szem elől tévesztettem az elforduló villamosban, ám a következő
másodpercben már két civakodó részeget békített, akik az egyik ügyetlenségén kaptak össze,
mikor a himbálódzó villamos miatt a társára löttyintette a kocsisbort tartalmazó flakon
jelentéktelen részét. Úgy tűnt, az utastársak közül csak azok észleltek ténykedéséből bármit,
akikkel a suhanc közvetlenül érintkezett. Immár ismét szem elől tévesztettem.
– Sok itt a tennivaló. – sóhajtott fel mögöttem hirtelen.
– Ezt megint hogyan…?
– Jaj, mondtam, hogy szakmai titkokat nem fedhetek fel! – mosolygott. Megfigyeltem,
hogy az uzsonnászacskóban, amelynek a száját most a kezével fogta be, kék mellett immár,
rózsaszín, halványsárga, határozott lila és valami undorító barnás színű gáz kergette egymást.
Látta, hogy tekintetem elidőz furcsa csomagján. A zsebéből egy egyszerű befőttesgumit vett
elő, amivel lezárta és az övére kötözte. Mosolya nem csitult, amikor megszólalt.
– Tetszik?
– Valójában, nem tudom, hogy mi is ez pontosan. – feleltem. – Veszélyes?
– Amennyire egy ember az lehet. – felelte sejtelmesen. – Amikor valami jókor jön,
valami másra már nincs szükség.
– Úgy érti, hogy valami felesleges van abban a zacskóban?

– Ez egy lélekgyűjtő. – mondta a legnagyobb természetességgel. – A lélek azon része,
amely valaki számára már nem kell, ide kerül.
– Ne viccelődjön! – kértem. – Ízetlen tréfa volna.
– Gondolja, tréfálok? – fordította félre a fejét, majd halkabbra vette a hangját. – Ha a
megbízóm megtudja, hogy ezt elmondom, lehet, hogy megharagszik. Vegyük önt. Az öné a
kék. Öntől eltávolítottam fösvénységet, hisz nem vett jegyet, holott megtehette volna. A
kislány? Igazából az anyukájából vettem ki a jóra való restséget, mert nem látta el a gyereket.
Az idős hölgy élelmiszer halmozó, a torkosságával adózott a szatyorért.
– Ne mondja, hogy a mankós lány kevélységben szenvedett!
– Nem, dehogy! – legyintett. – Ő a bujaságának köszönheti, hogy egy osztálytársa eltörte
a lábát, mikor a biciklijével együtt fellökte. A két részegből a harag szállt el…
– Ha meg nem sértem! - vágtam közbe. – Eléggé nehezemre esik ezt elhinnem.
– Higgyen, amit akar. A megbízóm már ezekért is búsásan megfizet. – közölte a
legnagyobb természetességgel, meglapogatva a zacskót.
– A megbízója? Ezt tehát nem a saját kedvéért csinálja?
– Hova gondol! A lelkem szeretném visszakapni, uram! – felelte háborodást színlelve. –
Komoly szerződésem van. Megtanultam, hogy az Ördög a részletekben rejlik.
– Félek megkérdezni, hogy a lelkem mely részletében.
– Ne aggódjon. Ön csak a lelkének azon részéből adott, amelyek a bűnét tartalmazták.
Tovább élheti az életét. Sőt, az ön esetében azon is kaphatja magát, hogy szívesen költene egy
keveset valamire, amit hirtelen megkíván, bár ez akár egy másik bűn eredője is lehet. Az
pedig ne érdekelje, hogy a megbízóm, miért gyűjtteti ezt velem. Napi hét főbűn... de már
sokat kotyogtam. – hirtelen elhallgatott és átpillantott a vállam felett. – Látja őket ott?
Bocsánat, de mennem kell.
Két nő állt a mutatott irányban. Az egyik kérlelően nézett a másikra. Úgy tűnt, a társánál
lévő három üveg ásványvízből tartott igényt egyre, de az elutasítóan kortyolt bele a maga
flaskájába. A suhanc, természetesen már eltűnt mellőlem és mellettük bukkant fel ismét. A
lélekgyűjtő a nadrágjához kötözve fityegett. Rövid beszélgetést követően a vizet ivó nő adott
a másiknak egy bontatlan üveggel és úgy beszélgettek tovább, mintha semmi sem történt
volna. Elhűltem, mikor a zacskóban megjelent egy zöld árnyalat is, nyilván az irigység.
A suhanc széles mosolyt villantott felém, majd a megállóban leszállt. Rövid
önvizsgálatot tartottam és arra jutottam, tényleg költenék egy kis pénzt. Elmennék fürdőbe, de
egyszerre kedvem támadt meghívni egy barátomat is. Felettébb furcsa érzés volt, minthogy
korábban sosem éreztem ennek szükségét.
Halkan megmozdult a kocsi, majd egy rövid gyorsulás után hangos csengetés mellett
hirtelen megállt. Mintha villám sújtott volna belém. „Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a
villamos baleset miatt nem halad tovább. Kérjük, hagyják el a szerelvényt!” hangzott el a
hangosbemondóból. Az ajtók kinyíltak, a tömeg elindult.
A villamos elejénél megdöbbenve láttam, hogy valakit megpróbálnak kihúzni a kerekek
alól. A bordó bársonynadrágból tudtam, hogy a suhanc az. Azt suttogták páran, hogy a tilos
jelzés ellenére lépett a sínekre. Hajlamos voltam elhinni, hogy inkább a megbízó haragudott
meg.

Ám ez a hitem szerte foszlott, mikor a test mellett térdelők közül egy hosszú, fehér hajú
nő emelkedett fel, aki a villamosvezetők egyenruháját viselte. Kezében az uzsonnászacskót
tartotta. Üresen. Átható kék szemét rám emelte. Mennyei meleget éreztem az arcomon.
Minden porcikám átjárta egy olyan jóleső érzés, mintha a tengerpart homokjában hevernék.
Elhaladt mellettem. Úgy szólt hozzám, hogy a szája nem mozgott: Ismét teljes a lelked.
A villamost elhagyó utasok egymás után távoztak, köztük az ismerős arcok is. A kislány
sírva panaszkodott, hogy a cukra keserű és ki akarja köpni, anyja persze nem engedte. A
mankós lányt törött gipsszel hozták le a szerelvényről. A cipelők sajnálták, hogy a balesetben
eltört a szék, amin ült és ő a földre zuhant. A két részeg egymást hibáztatva verekedett a
peronon, miközben az ásványvizet adó nő közölte a barátnőjével, hogy mekkora összeggel
tartozik neki az átengedett frissítőért.
A villamos mellett indultam utamra. A szerelvényben a néni szedegette a zöldségeit és
próbálta a szétfoszlott szatyra maradványaiba tömködni. Így már meg sem lepett, hogy a
zsebemben megtaláltam egy igen tetemes összegről szóló bírságszelvényt, amitől már nem
volt kedvem meglátogatni a fürdőt.
Ehelyett gyalogosan elindultam haza, hogy ezt a képtelen napot valami módon lezárjam.
Amíg sétáltam, a suhancon és a megbízóján tanakodtam. Valóban a gonosz tett velem jót és a
Jó pedig gonoszt? Az Ördög valóban a részletekben rejlik.