Olvasói gondolatok Ferenczfi János: A megvetettek napja c. könyvéről
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 391
Olvasói gondolatok Ferenczfi János: A megvetettek napja c. könyvéről
Miután megvásároltam a könyvet, első reakcióm az öröm volt. Minden nehézség ellenére
szerencsés ember az, ki első könyvét kezében foghatja. Csodás érzés, ezzel magam is így
voltam. Ferenczfi János nyíltan felvállalt nézeteit mindenki ismeri, ezért nem lepett meg a
cím, ami egyébként hangulatát illetően nem a mennyek országába invitál. Amire igazán
kíváncsi voltam, a szerző hogyan fogja bemutatni, ábrázolni az irodalom eszközeivel mindazt,
amit gondol erről az Európa közepén élő, jobb sorsra érdemes népről. Ugyan az időkeret
2084-re helyeződött, de véletlen sem gondoltam arra, hogy ennek semmi köze nem lehet
napjaink társadalmának megítéléséhez. Abból a nézőpontból, nem a másikból. Sőt! Erre is
számítottam. Mindig figyelemre méltó a regény indítása. Lucia pompázatos alakja, ama
vérvörös trópusi napon, valamint a hideg pacalt kanalazó házmester, azazhogy a buja giccs és
a vegetatív lét eme együttese, ami a reális, magyar valóság tökéletes tükörképének egy
szelete, mindjárt további olvasásra ösztönzött. Ugyan a későbbi Pityu megjavuló jelleme már
nem igézett meg annyira, de legalább férfi volt. Az asszony felszólítása, miszerint ne
pofázzon már annyira, valóban tökéletes megjelenítése volt a vélt magyar férfiasságnak.
Ferenczfi Jánosnak kitűnő a humora!
A regény 110 fejezetre tagolódik, a cselekmény idősíkja lineáris. Egy kemény diktatúrában
élő nép szabadul föl, ahol a teljes alkalmazkodásra kényszerítés eszközei a hazugságok, a
félelemkeltés és a kegyetlen büntetések. A demokrácia bizonytalanul kezdi bontogatni
szárnyait. Néhány csomópontot ragadok ki, ahol magam is elrostokoltam gondolataimban egy
darabig.
Az Achilles-sarkú Árpád-szigeteken, ahol akár nemzeti történelmünket is gyomlálhatnánk,
egészen más történik. Hasonmások tartózkodnak itt kiképzésre és bevetésre várva, illetve
aggastyánként vegetálnak életük végéig sokan, kikre már nincs szüksége a hatalomnak. Hogy
éppen ők fogják a belső lázadást képviselni? Végrehajtani? Elgondolkoztató ötlet. Olyan ütős,
ahogy mondanánk. Ám, aki ismeri Orwell gondolatait, az tudja, hogy „a tömegek sohasem
lázadnak fel önszántukból, és sohasem lázadnak fel azért, mert el vannak nyomva.”
A régi bánya a dekadens művészemberek létezési helyszíne, élettere. Itt aztán senki sem
gondolhat arra, hogy a politika nem tudja kivégezni a számára nemkívánatos művészetet. Az
üzenet világos, és nagyon mélyről érkezik.
A lezárt, minden eszközzel biztosított határ mentén végigsétálhat az olvasó, egészen addig,
míg nem találkozik a lőport és vérszagot hozó széllel, az aknamezőn felrobbant szarvasbika
tetemével. Ma sok szó esik világszerte a határokról. A szarvasbika képe megüt, belém
vésődik, sebet ejt bennem is. Nem, nem szabadna idáig eljutni. A képi ábrázolás nagyon erős,
intenzív.
Következik az átnevelőtáborok helyszíne. Sokféle tábor és számsor létezett már a
történelemben, az emberi kegyetlenség megjelenítését sok alkotó ábrázolta különféle
módokon. A szerző itt a részletező, naturalista ábrázolással él. A kegyetlenség az én
olvasatomban a házmester alakjában éri el csúcspontját. Itt muszáj volt megpihennem. A
gyilkolás, kínzás és az emberi ösztönvilág, szó szerint a nemi élvezet összekapcsolása
meghökkentő. Zola jutott eszembe. Állat az emberben. Valami nagy-nagy, megkeményedett
keserűség oldódhatott itt fel. A házmester kivégzése ezek után már csak következményként, a
hatalom által megtervezett ítélkezésként gördült le a kifeszített érzelmi húrokon. Nem
hanyagolható el ama bizonyára nem véletlen üzenet sem, hogy az apróra kivéreztetett
fiatalember Krisztus hirdetője volt.
A tetőpont az ünnepi embervadászat. Érezhetjük abszurdnak, de tökéletesen beleillik ebbe a
metaforikus világba, amit úgy szemléltetnék, hogy a hatalom maga a pokol, illetve még Dante
elképzelt bugyrait is felülmúlja. Az ünnepléshez tehát az embervadászat lesz méltó. Itt ismét
belesült az emlékezetembe valami, éspedig a narancssárga szín. A Nap színe. Pontosan a
narancssárga ruhát viselő emberre gondolok, kire a ruhát rávarrták, biztosan észrevegyék,
mert ő az elvéthetetlen célpont.
A belső ellenállás és a külső, külföldi segítség összefonódásával a diktatúra megbukik, az
elszámoltatás kezdetét veszi. Ám naiv lenne az elképzelés, ha azt gondolnánk, minden
gyorsan, zökkenőmentesen történik. A szerző felpörgeti az eseményeket, a harcok folynak
tovább. A szabadságot tanulni kell, és pontosan tudja, hogy a „politika piszkos dolog.” A
regény egy színpadképpel zárul, ahol szól a Gibson, a jobb- és balkezes, mert a Gibson maga
a zene, a művészet. A remény és szabadság szimbóluma.
A szereplők főként keresztnevükön szólítódnak meg. A diktatúra kiszolgálói, elszenvedői és
ellenharcosai. Legtöbben az elszenvedők vannak. A jellemek kiforrottak. Vagy a mindenlátó
Nagy Testvér végrehajtói, vagy a diktatúra tudatlan áldozatai. Egy-két enyhe jellemfordulat
figyelhető meg, mint például Tünde alakjában. A helyzet felismerése vezethet a másik útra.
Erre azonban nem nagy szükség van, hiszen a jó az, ha mindenki tudatlan. A hatalom ereje
ebben a tudatlanságban van. Főszereplőnek Ágnes és Gábor nevezhető meg. Saját útjukat
járják, majd szerelmük fogja össze őket, ami házasságkötésben végződik.
Már eddig is utaltam a nyilvánvaló tényre, miszerint a szerzőnek forrása Orwell: 1984 c.
regénye, ami politikai regény és szerelmi történet. Az angol író 1949-ben írta a regényt, ezt a
nagyon negatív utópiát, ami annyi alkotót megihletett, szimbólummá vált.
Szólni szeretnék a regény stílusáról, nyelvezetéről. Lenyűgözőek voltak számomra a részletes
tájleírások. Mintha ezek szőtték volna össze ezt a metaforikus világot, tökéletes hátteret,
valóban dekadens hangulatot biztosítva, s a történet részei valósággal belehelyezkedtek ebbe a
láthatatlan ösvénybe, a nyirkos sötétbe. Más helyszíneken is találkozunk részletező,
naturalisztikus leírásokkal, amik az ábrázolás fontos eszközei a regényben. A szerző él a
nyelvi elemek kifejező erejével, a stílus expresszív. Bővelkedik szimbólumokkal, egészen
meglepő fordulatokkal, meghökkentő ötletekkel, s mint említettem, végighúzódik a sorok
mögött a humor, a szatirikus jelleg is. Mindezek ötvözése teljesen egyéni stílust eredményez!
Mit üzen a regény nekem? Az áthallásokat természetesen érzékelem. Először a kegyetlenség
bugyrainak köreiből kell felocsúdnom. Majd keserűen méricskélem a fikció és valóság
centimétereit. Keresem a csizmát magam és más fejek fölött, azt a csizmát, ami örökké tapos.
A múltat elszenvedtem, a jelenben botladozom, s nem várok rózsaszínű jövőt. Nem érzem
morális kötelességemnek, hogy fegyvert fogjak. Bizalmatlan vagyok. Majd, ha John felfedi
nevét, talán… elgondolkodom. Vajon mire vagyok kijelölve?
Összességében gratulálok Ferenczfi Jánosnak. Azért, mert könyvét megírta, volt hozzá ereje
és bátorsága. Azért, mert összbenyomásom az, hogy akár megborzongok, akár arcomra ragad
a groteszk furcsa fintora, ezt a könyvet egyhamar elfelejteni nem lehet. Remélni tudom, hogy
majd következik a következő. Pengesse csak a Gibsont!