Olvasói gondolatok Ferenczfi János: A megvetettek napja c. könyvéről
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 634
Olvasói gondolatok Ferenczfi János: A megvetettek napja c. könyvéről
Miután megvásároltam a könyvet, első reakcióm az öröm volt. Minden nehézség ellenére szerencsés ember az, ki első könyvét kezében foghatja. Csodás érzés, ezzel magam is így voltam. Ferenczfi János nyíltan felvállalt nézeteit mindenki ismeri, ezért nem lepett meg a cím, ami egyébként hangulatát illetően nem a mennyek országába invitál. Amire igazán kíváncsi voltam, a szerző hogyan fogja bemutatni, ábrázolni az irodalom eszközeivel mindazt, amit gondol erről az Európa közepén élő, jobb sorsra érdemes népről. Ugyan az időkeret 2084-re helyeződött, de véletlen sem gondoltam arra, hogy ennek semmi köze nem lehet napjaink társadalmának megítéléséhez. Abból a nézőpontból, nem a másikból. Sőt! Erre is számítottam. Mindig figyelemre méltó a regény indítása. Lucia pompázatos alakja, ama vérvörös trópusi napon, valamint a hideg pacalt kanalazó házmester, azazhogy a buja giccs és a vegetatív lét eme együttese, ami a reális, magyar valóság tökéletes tükörképének egy szelete, mindjárt további olvasásra ösztönzött. Ugyan a későbbi Pityu megjavuló jelleme már nem igézett meg annyira, de legalább férfi volt. Az asszony felszólítása, miszerint ne pofázzon már annyira, valóban tökéletes megjelenítése volt a vélt magyar férfiasságnak.
Ferenczfi Jánosnak kitűnő a humora!
A regény 110 fejezetre tagolódik, a cselekmény idősíkja lineáris. Egy kemény diktatúrában élő nép szabadul föl, ahol a teljes alkalmazkodásra kényszerítés eszközei a hazugságok, a félelemkeltés és a kegyetlen büntetések. A demokrácia bizonytalanul kezdi bontogatni szárnyait. Néhány csomópontot ragadok ki, ahol magam is elrostokoltam gondolataimban egy darabig.
Az Achilles-sarkú Árpád-szigeteken, ahol akár nemzeti történelmünket is gyomlálhatnánk, egészen más történik. Hasonmások tartózkodnak itt kiképzésre és bevetésre várva, illetve aggastyánként vegetálnak életük végéig sokan, kikre már nincs szüksége a hatalomnak. Hogy éppen ők fogják a belső lázadást képviselni? Végrehajtani? Elgondolkoztató ötlet. Olyan ütős, ahogy mondanánk. Ám, aki ismeri Orwell gondolatait, az tudja, hogy „a tömegek sohasem lázadnak fel önszántukból, és sohasem lázadnak fel azért, mert el vannak nyomva.”
A régi bánya a dekadens művészemberek létezési helyszíne, élettere. Itt aztán senki sem gondolhat arra, hogy a politika nem tudja kivégezni a számára nemkívánatos művészetet. Az üzenet világos, és nagyon mélyről érkezik.
A lezárt, minden eszközzel biztosított határ mentén végigsétálhat az olvasó, egészen addig, míg nem találkozik a lőport és vérszagot hozó széllel, az aknamezőn felrobbant szarvasbika tetemével. Ma sok szó esik világszerte a határokról. A szarvasbika képe megüt, belém vésődik, sebet ejt bennem is. Nem, nem szabadna idáig eljutni. A képi ábrázolás nagyon erős, intenzív.
Következik az átnevelőtáborok helyszíne. Sokféle tábor és számsor létezett már a történelemben, az emberi kegyetlenség megjelenítését sok alkotó ábrázolta különféle módokon. A szerző itt a részletező, naturalista ábrázolással él. A kegyetlenség az én olvasatomban a házmester alakjában éri el csúcspontját. Itt muszáj volt megpihennem. A gyilkolás, kínzás és az emberi ösztönvilág, szó szerint a nemi élvezet összekapcsolása meghökkentő. Zola jutott eszembe. Állat az emberben. Valami nagy-nagy, megkeményedett keserűség oldódhatott itt fel. A házmester kivégzése ezek után már csak következményként, a hatalom által megtervezett ítélkezésként gördült le a kifeszített érzelmi húrokon. Nem hanyagolható el ama bizonyára nem véletlen üzenet sem, hogy az apróra kivéreztetett fiatalember Krisztus hirdetője volt.
A tetőpont az ünnepi embervadászat. Érezhetjük abszurdnak, de tökéletesen beleillik ebbe a metaforikus világba, amit úgy szemléltetnék, hogy a hatalom maga a pokol, illetve még Dante elképzelt bugyrait is felülmúlja. Az ünnepléshez tehát az embervadászat lesz méltó. Itt ismét belesült az emlékezetembe valami, éspedig a narancssárga szín. A Nap színe. Pontosan a narancssárga ruhát viselő emberre gondolok, kire a ruhát rávarrták, biztosan észrevegyék, mert ő az elvéthetetlen célpont.
A belső ellenállás és a külső, külföldi segítség összefonódásával a diktatúra megbukik, az elszámoltatás kezdetét veszi. Ám naiv lenne az elképzelés, ha azt gondolnánk, minden gyorsan, zökkenőmentesen történik. A szerző felpörgeti az eseményeket, a harcok folynak tovább. A szabadságot tanulni kell, és pontosan tudja, hogy a „politika piszkos dolog.” A regény egy színpadképpel zárul, ahol szól a Gibson, a jobb- és balkezes, mert a Gibson maga a zene, a művészet. A remény és szabadság szimbóluma.
A szereplők főként keresztnevükön szólítódnak meg. A diktatúra kiszolgálói, elszenvedői és ellenharcosai. Legtöbben az elszenvedők vannak. A jellemek kiforrottak. Vagy a mindenlátó Nagy Testvér végrehajtói, vagy a diktatúra tudatlan áldozatai. Egy-két enyhe jellemfordulat figyelhető meg, mint például Tünde alakjában. A helyzet felismerése vezethet a másik útra.
Erre azonban nem nagy szükség van, hiszen a jó az, ha mindenki tudatlan. A hatalom ereje ebben a tudatlanságban van. Főszereplőnek Ágnes és Gábor nevezhető meg. Saját útjukat járják, majd szerelmük fogja össze őket, ami házasságkötésben végződik.
Már eddig is utaltam a nyilvánvaló tényre, miszerint a szerzőnek forrása Orwell: 1984 c. regénye, ami politikai regény és szerelmi történet. Az angol író 1949-ben írta a regényt, ezt a nagyon negatív utópiát, ami annyi alkotót megihletett, szimbólummá vált.
Szólni szeretnék a regény stílusáról, nyelvezetéről. Lenyűgözőek voltak számomra a részletes tájleírások. Mintha ezek szőtték volna össze ezt a metaforikus világot, tökéletes hátteret, valóban dekadens hangulatot biztosítva, s a történet részei valósággal belehelyezkedtek ebbe a láthatatlan ösvénybe, a nyirkos sötétbe. Más helyszíneken is találkozunk részletező, naturalisztikus leírásokkal, amik az ábrázolás fontos eszközei a regényben. A szerző él a nyelvi elemek kifejező erejével, a stílus expresszív. Bővelkedik szimbólumokkal, egészen meglepő fordulatokkal, meghökkentő ötletekkel, s mint említettem, végighúzódik a sorok mögött a humor, a szatirikus jelleg is. Mindezek ötvözése teljesen egyéni stílust eredményez!
Mit üzen a regény nekem? Az áthallásokat természetesen érzékelem. Először a kegyetlenség bugyrainak köreiből kell felocsúdnom. Majd keserűen méricskélem a fikció és valóság centimétereit. Keresem a csizmát magam és más fejek fölött, azt a csizmát, ami örökké tapos. A múltat elszenvedtem, a jelenben botladozom, s nem várok rózsaszínű jövőt. Nem érzem morális kötelességemnek, hogy fegyvert fogjak. Bizalmatlan vagyok. Majd, ha John felfedi nevét, talán… elgondolkodom. Vajon mire vagyok kijelölve?
Összességében gratulálok Ferenczfi Jánosnak. Azért, mert könyvét megírta, volt hozzá ereje és bátorsága. Azért, mert összbenyomásom az, hogy akár megborzongok, akár arcomra ragad a groteszk furcsa fintora, ezt a könyvet egyhamar elfelejteni nem lehet. Remélni tudom, hogy majd következik a következő. Pengesse csak a Gibsont!