Nyári történet
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 159
Nyári történet
Másodéves egyetemi hallgató voltam. Valahogy ez az év nehezebbnek tűnt mint az első. A tél pedig olyan hosszú volt, talán hosszabb, mint az addigi életem. A nyirkos, csontig hatoló hideg csak nem akart elmúlni, nehéz, szutykos fellegek takarták el az eget még márciusban is. Annyira vágytam már minden porcikámban egy kis napsütésre, verőfényre, szinte fáztak a csontjaim, a szemem fény után sóvárgott. A nyárról álmodoztam. Forró homokról, végtelen víztükörről, hattyúkról. Májusban már egyfolytában a nyaralásról, utazásról beszélgettem a barátaimmal, de ők idegenkedtek az előre tervezéstől, szerintük jobb, ha spontán alakulnak a dolgok. Június végére végre mindenki levizsgázott és az igazi nyár is bedübörgött. De nem hittem el, ami utána következett! Éva kijelentette, nem utazik sehová, diák munkát vállalt. Panni a szüleivel nyaral. A két srác, akivel tavaly is együtt utaztunk, már nem is érdekelt, ők úgyis csak fociznak meg sört isznak, mindegy nekik, hogy hol. Anyám is bejelentette, hogy augusztusig a munkahelyéről egy lelket sem engednek el, esetleg utána elmehetünk valahová. Csalódottságomban elhatároztam, hogy akkor egyedül indulok el, nem várok senkire. Szüleimnek írtam egy cetlit, hogy egy hétre elutaztam a barátaimmal, majd jövök. Fogtam a hátizsákomat és korán reggel kimentem a Déli pályaudvarra. Gondoltam, hogy majd ott eldöntöm, hová megyek, valahová a Balaton partjára.
A pályaudvaron rettentően sokan voltak. Mindenhol zajos, tarka csoportok, fiatalok, külföldiek, a csomagjaikon üldögéltek, heverésztek, egyetemisták, iskolásgyerekek csivitelve várakoztak. A pénztárak előtt hosszú sorok kígyóztak. Beálltam az egyikbe. Közben még többen érkeztek. Mindenki valamelyik balatoni üdülőhelyhez váltott jegyet. Elképzeltem azt a vonatot, ahová ez a rengeteg ember a csomagjaival felszáll. Sorbaállás közben a kifüggesztett menetrendeket bámultam, soha nem hallott helységnevek pirossal, kékkel, mindenféle jelzésekkel, egyszer csak megütötte a szememet egy város neve: Kaposvár. Nyolc-kilenc éves koromban jártam ott átutazóban utoljára. Nagybátyám szokott bennünket várni az állomáson, s onnan autóval vitt tovább egy irdatlan hosszú úton, a világ végére, a nagyapámék házához. Hirtelen nem is jutott eszembe a falu neve. Nagyszüleim már régen meghaltak, azóta üresen állt a ház, apám és öccse, Jóska bátyám, sehogy sem tudták eladni. A sor lassan elfogyott előttem, már láttam a sebesen dolgozó pénztárost, majd amikor végre én következtem sorra, magam is meglepődtem, amikor határozottan bemondtam: Kaposvárra kérek jegyet.
Ezen a vonaton nem hemzsegtek a hátizsákos utasok, kényelmesen nézegettem ki az ablakon. A kezemben tartott könyvbe csak alig-alig pislantottam, szívesebben néztem az elsuhanó tájat, legelőket, legelésző teheneket, dombokat, völgyeket. Néha mintha a kertek alján menne a vonat, paradicsom, paprika ágyások mentén haladt, gyümölcsfák között. Már jócskán elmúlott dél, amikor Kaposvárra értünk. Menet közben eszembe jutott, hogy a falut Ószilvásnak hívják. A szüleim tulajdonképpen itt töltötték a gyermekkorukat, itt jártak, vagy valahová a közelben iskolába. Érdeklődtem az információnál, végső soron azt tanácsot kaptam, legjobb, ha busszal megyek tovább, de akkor is át kell szállnom. Tehát két buszt is meg kellett ismernem a nap folyamán, meg azt is, hogy egyre keskenyebb úton haladtak Somogy belsejébe, majd a második már a beton útról letérve, köves úton szelte a kilométereket tovább. Alaposan bent jártunk már a délutánban, kertes házak között vitt az út, rengeteg gyümölcsfa, virág mindenütt, itt-ott bedőlt kerítések, megroggyant háztetők, gazos porták tarkították a képet. Néhol főtt kukorica, érett sárga barack illata ütötte meg az orromat. Váratlanul nagy porfelhővel jött szembe egy-egy autó. Már lebukott a nap, amikor Ószilvásra érkezett a busz. Az Áfész iroda előtt megállt, ott megfordult, aztán indult visszafelé a bekötő úton. Csak körülbelül emlékeztem, hogy melyik irányban lehetett a nagyszüleim háza. A többi utas hirtelen eltűnt mellőlem, a kis poros téren egyedül álltam. Észrevettem egy utat, ami ismerősnek tetszett, akácfák álltak mindkét oldalán. Jobb oldalán árok, keskeny tégla járda, arról különböző utcák nyíltak. Arra emlékeztem csupán, hogy nagyapámék utcája valamilyen „vad” kezdetű volt, vadalma vagy hasonló. Ahogy elindultam az akácsor mentén, mindjárt meg is pillantottam:Vadvirág utca! Igen, ez az, kiáltottam fel magamban. Befordultam az utcába. A házak előtt az árokpartot valaki végig lekaszálta, elszáradt növények hevertek mindenütt. Egy fehérre meszelt kőkerítés nagyon ismerős volt, de ennek a háznak zsúpfedele volt. Ez nem az. Az egész utcában talán senki sem lakta a házakat, minden udvarban magasan állt a gaz, a redőnyök lehúzva, zsaluk becsukva. Sok házon „Eladó” felirat. Aztán egy másik fehérre meszelt kőkerítéses ház következett, ez már ismerős volt. Ez a ház lehetett a nagyszüleimé. A kapu ugyan fából volt, én vaskerítésre emlékeztem, de a többi stimmelt. A fakapu könnyedén kinyílt. A ház mellett vékony betonjárda, a másik oldalán végig szőlőlugas, erre sem emlékeztem. A betonjárda bekanyarodott a ház mellett, s egyenesen egy kis faragott, nyitott tornáchoz vitt. Errefelé ezt itt verandának hívják A verandát most is szőlő futotta be. Emlékszem milyen kellemes volt itt az asztal mellől szőlőt csipegetni. A napszítta asztal a székekkel most is itt állt. Az udvart magasan benőtte a fű, nagyobbrészt már kalászba szökkent. Egy kis kajszi barackfa bólintgatott a verandától nem messze, rengeteg, érett, sárga gyümölcse lehúzta az ágait. Sok lepotyogott már róla, a megdőlt fűben látszottak a szétloccsant szemek. A lábtörlő alatt nem találtam a kulcsot, nézelődtem, hol lehet. A villanyóra szekrényben megtaláltam, s benyitottam az üveges ajtót. A jól ismert konyha képe fogadott, csak nagyszüleim hiányoztak belőle, ahogy nagyanyám a krumplit hámozza, nagypapa pedig vastag szemüveggel az újságot betűzi. Középen az asztal viaszos vászon terítővel letakarva, körülötte négy hokedli. Vastagon belepte a por, meg a légytetemek mindegyiket. Balra a fal mellett sparhelt, fölötte pirossal hímzett falvédő.” Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs” – olvastam a felül lévő feliratot, alul pedig:” ritka kislány, aki takaros”. Középen egy fiatal lány sámlin állva tésztát gyúr. A sparhelt mellett egy újabb hokedli, rajta bádog lavór, mellette megrepedezett szappan, törölköző. Az ajtóval szemközti falon konyha kredenc, fenti, üveges részében tányérok, poharak. Jobbra a fal mellett heverő, fölötte másik, világos kékkel hímzett falvédő, egy cilinderes úr kezét nyújtja egy elegáns hölgynek. Alul felül szöveg:” Hálás szívvel köszönöm a sorsnak, hogy téged adott nékem, senki mást”. Felül csókolózó galambok, körben búza kalász koszorú. Olyan otthonosan éreztem magam ebben a környezetben, mint amikor kislányként jártam itt. Éreztem, amint nagymamám átölel és pogácsával kínálgat. Egyáltalán nem bántam, hogy idejöttem, s nem keveredtem el valami zsúfolt kempingben. Egy bádog kannát találtam, azzal kimentem az utcán látott artézi kúthoz vízért, letörölgettem az asztalt, hokedliket, közben kivittem szellőzni a heverőn lévő pokrócokat, és megvacsoráztam. Nagyon fáradt voltam, a poros ablakon még besütött kissé a lebukó nap, ennek fényében elaludtam.
Másnap kicsit körülnéztem a környéken. Felmentem a dombra, a hosszú kertek némelyikét művelték, bár embert nem láttam sehol, kukorica zöldellt, tökbokrok futottak, mindenütt sok gyümölcs. Bent a faluban találtam egy vegyesboltot, a savanyú arcú, szótlan eladót nemigen érdekelte, ki vagyok. Vettem egész napra ennivalót és visszamentem a házba. Amint a teraszhoz értem, hallottam, hogy tompa puffanással az érett barackok potyogtak le a fáról. Az egész udvart betöltötte az érett gyümölcs édeskés illata. Anyám jutott eszembe, mennyire örülne, ha lekvárt főzhetne belőle. Sehogy sem tudott megbékélni a bolti lekvárokkal. – Csak zselatin meg színezék az egész – szokta mondogatni. Amíg Jóska bátyám itt élt a falu másik, Újszilvásnak mondott részében, mindig hozott nekünk gyümölcsöt is meg lekvárt is. Már rég elköltöztek ők is innen.
Két szoba tartozott még a házhoz meg egy kamra. A szobákban a szekrényekben ágyneműk is voltak. Kihordtam az udvarra, s a hokedliken szellőztettem őket. A ház alatt pince húzódott. Lekukucskáltam, a pókhálós lépcső alján rengeteg üres üveg porosodott. A kert oldalán ólak húzódtak, egy kis nyitott fészerben egy halom felhasogatott fa. Összeállt a kép: tűzi fa, üvegek, sparhelt, barack, mi lenne, ha lekvárt főznék? Amíg fő, kitakarítanék, megpucolnám az ablakokat, s lehívnám anyámékat hétvégére, hiszen aludni, sőt főzni is lehet itt, aztán visszafelé haza vinnénk a lekvárokat. Anyám biztos nagyon meg lesz velem elégedve, s végre örülhet, hogy igazi, gyümölcsből készült lekvárja van. Csináltam egy próbafűtést a sparhelten, hogy rendesen ég-e, vizet forraltam. Jó lesz mosakodáshoz meg az üvegek elmosásához. Másnap bementem az italboltba, hátha akad valaki, aki elmondja, hogyan kell lekvárt főzni. Szerencsém volt, mert a pultnál egy cserfes fiatalasszony már akkor kiszúrt engem, amikor leszálltam a buszról, s élénken érdeklődött. Mondtam, hogy a nagyapámnál lekvárt főzünk. Nagyon megörült neki, hogy a fiatalok kezdenek visszaszivárogni a faluba. Mindjárt elmondta azt is, hogy barátaival szeptember végén falu napot szerveznek.
- Annyi szép hagyománya van a falunak. Kár lenne elfelejteni őket. Az sem véletlen, hogy a falu az Ószilvás nevet kapta. A nagy szemű sárga szilvából olyan lekvárt főztek régen az asszonyok, mint az arany. Aztán ott vannak a szilvalekváros sütemények, kelt tészták, amiket kemencében sütöttek, meg a mákos szilvás gombócok. Az udvarra kitett fehér abroszos asztalokon szilvát, körtét aszaltak. Annyira szép volt mindig itt az ősz, mézédes illatok a levegőben, langyos napsugár. Szeretnénk, ha minél többen visszajárnának a faluba, hacsak ilyen alkalmakra is, csak reméljük, hogy esetleg visszaköltöznek. Régen a vegyesbolt volt a falu lelke, ott találkoztak az emberek, ott beszélték ki, ami történt velük. A boltos, meg mindenkiről tudott mindent, nemcsak hitelt, tanácsot is tudott adni. Most már szerződéses boltvezető van, a feleségével meg a lányával leszerződtek a környék összes boltjára, aztán felváltva üzemeltetnek. Ez már nem a falusiak gyülekező helye. Van egy kis csoportunk, akik fel akarják ébreszteni a falut. Téged is szívesen látunk.
Közben azt is megtudtam, amit a lekvárfőzésről tudni kellett. Átmentem a vegyes boltba, s a savanyú arcú embertől megvettem a szalicilt, celofánpapírt, cukrot. Haza siettem, megraktam a sparheltet, s amíg a víz forrt, összeszedtem a barackokat. Megmostam, meghámoztam, majd lecukroztam őket, s amíg álltak, megmostam alaposan az üvegeket. A kamrában két jó nagy lábas is volt, ezekben tettem fel főni a barackokat. Amíg főttek takarítottam a szobákat, csak keverni szaladtam ki a lábasokat. Egy cseppet sem bántam, hogy végig dolgoztam ezeket a napokat, annyira felszabadult voltam, egyáltalán nem fárasztott, inkább élveztem, hogy meg tudom szervezni a tűzrakást, barack szedést, ahogy biztos nagymama is tette. Tudtam, hogy anyám díjazni fogja, nagyra fogja értékelni, amit tettem. Közben a kocsmáros lányra is gondoltam. Nem butaság, amit mondott. Hiszen egész nyarakat el lehetne itt tölteni nyugalomban, bőségben.
Rettenetes hőség volt a konyhában, a sparhelt ontotta a meleget, alig győztem hordani a sok fát a tűzhöz. Lassan kezdett sűrűsödni a lekvár, most már nem mertem magára hagyni. Késő délután lett, mire úgy éreztem, hogy már készen van, lehet az üvegekbe tölteni. A sok állástól fájt a lábam, a derekam, de ezt muszáj volt még ma megtenni. Több mint tizenöt üveg lett meg egy fél. Gondosan bekötöttem az üvegek száját celofánpapírral és letakartam őket. Annyira fáradt voltam, hogy ruhástól dőltem a kanapéra és elaludtam. Másnap elmostam a lábosokat és pihentem egész nap. Úgy határoztam, hogy holnap haza utazom, elviszem kóstolónak a fél üveg lekvárt és lehívom szüleimet hétvégére, s utána akár rendszeresen is lejárhatnánk. Csinosan elrendeztem a teli üvegeket a konyha asztalon, becsuktam az utcai ablakok spalettáit, s útnak indultam. Szüleim meglepődtek, amikor péntek este haza állítottam, hát még amikor elmeséltem, hogy a szülőfalujukban töltöttem a hetet, apa jól felszerelt szülői házában, s megkóstoltattam velük a lekváromat. Beszéltem nekik a falu napot szervező lelkes kocsmáros lányról is. Ámultak, bámultak, mert úgy emlékeztek, hogy a házat majdnem teljesen kiürítették, a bútorok nagy részét szétosztogatták. – Csak nem a Jóska öcsém rendezett be valamit magának, s miért nem szólt nekem? – hümmögött apám. Nem értette a dolgot, ezért beleegyezett, hogy leutazzunk másnap Ószilvásra.
Az úton szüleimet elfogta az emlékezés. Egyre-másra a hosszú teleket, nyári kalandokat idézgették fel. Apám többször is felhozta, hogy Jóska öccse igazán szólhatott volna, hogy tervez valamit a házzal, lehet, hogy ezért nem sikerült az eladás. Nem a háta mögött kellett volna ezt tennie, jegyezte meg többször is sértődötten. – Előbb nézzük meg, csak utána szólj neki – nyugtatta anyám.
Jóval elmúlott már dél, amikor a faluba értünk. Elhaladtunk az Áfész iroda előtt, s apám ráfordult az akácos útra. Meglepődtem, hogy nem kanyarodik be a Vadvirág utcába, s élénken tovább meséli a gyerekkori élményeit. – Talán csak egy kört akar tenni – gondoltam, de akkor apám mégiscsak bekanyarodott egy utcába, amelyen nem volt lekaszálva a gaz az árokparton. Még elhanyagoltabb utca volt, mint a Vadvirág utca. Egyszer csak megállt az autó egy fehérre meszelt kőkerítés előtt. A kerítésen vaskapu, ami nagyon ismerős volt. A ház egyik redőnye lehúzva, a másik félig leszakadva, olyan volt, mintha gúnyosan kacsintana. Apa kipattant az autóból, anyu utána. Rosszat sejtve követtem őket. A keskeny betonjárda, a faragott veranda a befutott szőlővel, olyan volt mint a másik háznál. A barackfa is ott állt, de nagyobb volt, gyümölcs nem volt rajt, a lehullott termés megbarnultan, savanyú szagúan feküdt alatta. Anya határozottan nyúlt a villanyóra szekrénybe és kivette a kulcsot. A konyhában dohos, tízéves por, pókháló, légytetemek borították a középen álló asztalt, hokedliket. Bal oldalon sparhelt falvédő nélkül, a konyha kredenc polcai üresen ásítoztak. Apa berohant a szobába. – Még mindig itt áll a régi cserépkályha, itt volt az én ágyam, itt meg a Jóskáé – visszhangzott az üres teremből a hangja. Anyával szótlanul néztük egymást a konyhában. Egyre nőtt közöttünk a feszültség. Anya a sparhelt fölött lévő üresen tátongó, fekete kályha lukra bámult. Engem kétségbeesés fogott el.
– Anya, biztos, hogy ez volt a nagypapáék háza? Anya furcsán nézett rám, a fejét ingatta és sóhajtott egyet.
– Mégis, te hol takarítottál egy hétig, mond csak? Nem ebben, az biztos. Egy idegen házba bementél csak úgy és lekvárt főztél?
Ekkor vágtatott ki apa a szobából, arcán megkönnyebbülés. – Tudtam, hogy Jóska nem csinált semmit a hátam mögött. Rendes gyerek volt mindig.
– Hol vannak a lekvárok- kérdezte anya, éreztem a hangjában, hogy nagyon ideges.
– Kit érdekelnek a lekvárok, én Jóska miatt jöttem ide – mondta derűsen apa.
– De hát tizenöt üveg lekvár van valahol egy asztalon ebben a faluban, amit a lányod főzött nekünk, Laci!
– Hát akkor ott is marad! Nem fogja senki énrám mondani, hogy az éj leple alatt idegen házból hordtam ki valamit az autómba! Ez a Vadszőlő utca, én itt születtem, ebben a házban, te hol főzted a lekvárokat Rita?
- A Vadvirág utcában! Úgy éreztem összetört valami bennem. Azt hittem, hogy a nagymamám szerető ölelését érzem, ezért nem féltem, sőt otthonosan éreztem magam, közben egy idegen család házában, bútorai között voltam végig, így becsaptam magam. Apám sajnált meg, átölelt és azt mondta: – Végül is szegről-végről rokon mindenki itt!
Anya dühösen vágta be az autó ajtaját, abban mindenki egyet értett, hogy ebben a házban nem tudunk aludni, sem a hétvégét eltölteni. Elindultunk még akkor este haza. Apa tett még egy búcsú kört, bekanyarodott a Vadvirág utcába és lassan elhaladtunk a ház előtt, mely a lekvárokat rejtette. – Tényleg hasonlít – állapította meg anya és mély hallgatásba burkolózott. Apa viszont élénken felkiáltott. -Tudom már! Ez volt a sánta Baloghék háza, nem volt gyerekük, ezért nem jártam bent soha. Amikor meghaltak, egy vidéki rokonuk költözött bele a lányával. Őket már nem ismertem. Nem tudom, hogyan alakult a ház sorsa.
Sötétedett már, amikor a virág és lecsó illatú falvakat elhagyva a főútra kanyarodtunk. Apa egy darabig még vidáman fütyörészett, majd hozzám fordult.
– Te Rita, segíthetnél annak a kocsmáros lánynak a falu nap megszervezésében, hosszú még a nyár! Én meg beszélek Jóska öcsémmel, biztos ki tudja deríteni, kinek a házában szorgoskodtál, aztán meg lehetne talán velük egyezni és felesbe átvenni a lekvárokat. Mi is lejönnénk szívesen arra a falu napra, olyan szép volt mindig itt az ősz, kár lenne feledni.