November
Írta: Czirok Ferenc
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 293
November
Szavak kellenek. Sok szót felépíteni magunkban életről, halálról, a megismerésről, és üzenet fentről, hogy minden teljes legyen. Bimbótól sziromhullásig, ragadós rügytől a talpunk alatt fájdalmasan roppanó száraz levélig. Ártatlan kisdedtől vénséges vénig. A sárguló leveleken halálra ítélt legyek mászkálnak a napos, furcsa gondolatokat hordozó novemberi őszben, itt, ebben a salzburgi, városszéli parkban.
Felettünk az eget repülők fehéres csíkjai maszatolják szorgosan. A park füves részén egy fogyatékos kamaszlány rikoltozva labdázik szüleivel. A szomorú, fáradt arcú idősebb házaspár mozdulatai elárulják, hogy értik gyermeküket. Kicsit bánatos lettem. Én csak a körülöttem áramló szavakat szeretném megérteni, de az sem sikerül mindig.
Egy apró, fekete pók a fonalán lóg a „padom” széléről. A pad persze úgy az enyém, miként az élet: kölcsön kaptam és fizetem a részleteket. Meddig? Nem tudom. Zöld, foltos levél hull le mellettem a földre, a kis pók talán megijedt, gyorsan ereszkedik az őszi fényben a pad lába felé. Közben, a ragyogó napsütésban egyre hullanak köröttem szorgalmasan, hol itt, hol ott, a feladatukat elvégzett levelek.
Gyermekségem idején gyűjtöttem a lehullott leveleket, de a lapok között préselt nem más, mint egy „levélmúmia” egy emlékkönyvben, jövőtlen üzenetben. Látszik rajta minden ér, mely nemrég életet hordott, nem ismert bánatot, halált, csupán tette a dolgát. A pad széléről az elmúlás himnuszát figyelem – mégis szebb, mint amit a tükrömben látok reggelente – a fénybe fordítok egy sérült levelet. Mint égetett heg, ez a sötétlő sérület.
„Mama” – kiáltja, egyszerre érthetően a gyermek, de több értelmes szava nincsen, rikkantás minden újabb hangja. A levelek hullnak tovább rendületlen, s puhán neszező mintát raknak a park útjaira, fűre, padra, majd könnyen múló lombszőnyeggé szövődnek csendesen. A természet színpompás rekviemje Mozart szülővárosában, a büszke vár alatt elnyúló polgári városban, ahol esténként Karajan szobrának árnyéka vezényli az elmúlás szimfóniáját, s Almásy László gróf itteni sírján megáll pihenni a tisztelet csendje, majd az éjszakai város felett Georg Trakl verseiből susog strófákat a havasokból leszálló szél.
Szeretnék egyszer álmodban járni, te magasból lepergő levél, jó lenne Naptól, Holdtól, esőtől életet hordozó üzenetet kapni; madarakkal, csillagokkal bátran barátkozni, egyszerűen az életre csodálkozni! De mi lesz velünk, és utódainkkal? Lesz-e még vándor, hírül vinni azoknak, akiket illet, hogy nem mindig cselekedtük meg – mi európaiak – mit megkövetelt ez a tágas HAZA!
Elmúlás szomorú illata,
halálszag múló létben.
Velem van most is,
csak nem érzem éppen.
Az őszi ég: „Őszikék”,
Arany mester szavával
játszom, ebben a libbenő,
fanyar lombhullásban.
Ez a fa sem tudhatja még
kihajt-e újra tavaszra?
Vagy elfűrészeli jövőjét
az örökkön többre vágyó
„teremtés koronája”.
Salzburg, 2018. november 10.