Nő a tükör előtt
Írta: Fodor Kiss Júlia
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 117
Nő a tükör előtt
Csak egy villanásnyi időre kapcsolódik össze a tekintetünk. A pillantásodban akaratos,
makacs fény lobban. Látom rajtad, szokásodhoz híven nem is akartál köszönni nekem. A
szemedben apró vérereket rajzol a találkozás által kiváltott érzés. Talán a gyűlölet, de a harag
mindenképpen. Kislány korodban a visszatartott érzésektől mindig bevörösödött a szemed.
Szótlanul mész el mellettem az úton a barátaiddal. Nevetsz, de én tudom, hogy nem igazi a
nevetésed. Megállsz, hogy szelfit készíts a haverjaiddal, úgy hogy én ne legyek a képben. Ez
legalább igaz, rég nem vagyok képben.
A nyári meleg sóhajtva nyújtózik el az aszfalton és nekitámaszkodik a házak falának.
Sehol egy árnyék az úton, amin végig kell mennem nehéz csomagjaimmal. Megpihenek, és
érzem, az izzadtság végigfut az arcomon, a hátamon, az egész testemen. Nézem az aszfalt alá
gyűrődő útszéli fa gyökereinek szerteágazó rajzolatát a felforrósodott aszfalton. Élni akar a fa
is egy olyan térben, ami nem neki való.
Nézem a hátizsákodon himbálódzó kis, plüss figurát. Még tőlem kaptad, úgy érzem már
ezer éve.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy utánad szólok, hogy segíts, de mégsem teszem, hisz az
utóbbi időkben már elfogytak a szavak. Még mindig fáj a közömbösségeddel palástolt néma
megvetésed. Éjszakánként kibontom a történéseket, gyötör a porba hullt együtt és egymás
nélkül töltött idő. Húsomba vág a bűntudat.
Nehéz lehet úgy élni, hogy anyád számodra idegen álmok megvalósítását várta el tőled,
kikerülve a buktatókat, megvédve önmagadtól, figyelembe sem véve, hogy neked más az
utad. Szabad akarattal születtél te is, de anyád túlzott elvárásai béklyóba kötöttek.
Biztos fájt neked, hogy az anyád csodálkozott, hogy miért nem lettél az, akinek mindig is
megálmodott. Másokat okolt, az apádat, a baráti körödet, bárkit, aki közel állt hozzád, akiket
szerettél, akiket igyekezett elmarni mellőled. Közben mutatott egy hamis képet az életetekről
a környezetének.
Tényleg elhitte azt, amit évek óta hazudott magának és másnak is? Tényleg minden szép és
jó volt, amit a külvilágnak mutatott? Aligha.
Téged már a közösségi média magával sodort. Az ismerőseid által küldött vélemények, a
messenger jelzései irányítják az életedet, a lájkok számai éltetnek.
Tudom, amikor hazaérsz, ledobod a hátizsákot, és szokásodhoz híven magadra zárod az
ajtót. Az ajtón ott virít a felírat: magánterület.
Homályos a kép, nem ismered önmagad. Bármit teszel, nem a te hibád, gonosz a világ
körülötted. Ezeket én is a közösségi oldalakra feltett posztjaidból tudom. Nem vagy békében
sem önmagaddal sem a világgal. Küzdesz a saját démonaiddal, a csalódásaiddal a kamaszkor
tétova világában.
Neked nem a megjegyzés fájt, hogy olyan vagy, mint az apád, hanem a hangsúly, amivel
ez a mondat elhangzott. Láttam a tekinteteden, hogy ez az információ eltöltött
bizonytalansággal, félelemmel. Ő mindent és mindenkit elhagyott, csak a száguldásnak élt
csavargásai során. Feltette a bukót és motorra pattant. Idegen tájakon, életeken robogott át,
ahol nem ismerték, bármit mondhatott magáról, és mondott is, hogy ne kelljen szembenéznie
önmagával. Több balesetet is elszenvedett, és végül a féktelen száguldozásai során
motorbalesetben halt meg.
Felháborodtál, hogy szétzúzták az apádról alkotott képedet. Ez a szó apa, a semmibe lóg,
hiszen alig ismerted, esélyed sem volt rá. Gyökértelen, nyomtalan megfoghatatlan valami,
néhány gyermekkori emlékképpel, de elképzelhettél magadnak egy olyan apát, akiről mindig
is álmodtál, ettől fosztott meg ez a megjegyzés.
Most úgy érzed, szabadon élsz, megszabadultál a kötelékeidtől. Látom a közösségi
médiában, hogy féktelen bulikon veszel részt. Odadobsz mindent az apró pillanatok
gyönyöréért, az illúzióért, hogy boldog vagy, szabad, a holnap hidegen hagy, a mának élsz,
nem törődsz a teljesítmény orientált világgal. Így azonosulsz az apáddal, kamaszos daccal a
vér jogán.
Láttam egy posztot a közösségi oldaladon, amit magadról készítettél. Fekete-fehér képek,
gyorsan, egymás után tűntek elő a monitoron. Idegen helyeken, idegen emberekkel, motoron,
autóban, vonaton. Akkor már tudtam, hogy igazán nagy bajban vagy. Amikor szóvá tettem a
messengeren, egy kattintással kitöröltél az ismerőseid közül. De néhány nap múlva újra
bejelöltél. És én elfogadtam.
Tudom, hogy szeretetre vársz, szerelemre, az érzésre, hogy fontos legyél valakinek, de úgy
érzed, értéktelen vagy, hiszen az elvárásokat sem tudtad teljesíteni. Önmagad által épített
virtuális világ börtönében élsz, és én nem ítélkezem, nincs is jogom ítélkezni.
Egyik alkalommal, amikor láttalak az utcán, arrébb simítottad a hajadat a homlokodról, és
jól látható volt a forradás. Régi bántalmazás emléke, amikor abbahagytad a balett órákat és a
zongoraleckéket. Ma is magam előtt látom a megvető mosolyt a szád szegletében.
Lassan hazaérek és első dolgom, hogy megnézzem magam a tükörben. Egy középkorú,
fáradt tekintetű nő néz vissza rám, aki már tudja hol hibázott, mit csinálna másképpen.
Fájdalmasan és tisztán látja a múltat.
Egyedül vagyok a csenddel. A csend félelmetes az utóbbi időben a számomra. Majd a
másik szobából kihallatszó eszeveszett zene szinte szétszakítja a dobhártyámat. Mégis
megnyugtató. Azon tűnődöm, hogyan védhetnélek meg önmagadtól, hogyan találhatnék rád
újra, de úgy érzem, csak sötétben tapogatózok.
Lassan a bútorok körvonalait elnyeli a közelgő este, mégis látom a komód tetejére
helyezett képeket. Egy kislány a zongora mögött, egy kis balerina a tütűjében pózol. Felállok,
és a képeket elteszem a fiók mélyére.
Talán még nincs minden veszve, suhan át a gondolat az agyamon. Hiszen az utóbbi időben,
már csak üdítős pohárral a kezedben posztolsz és eltűnt az arcodról a részegek bárgyú
vigyora.
Először érted mentem az intézetbe a börtönbüntetés letöltése után. Alig ismertelek meg,
sokat változtál az évek alatt. Kitártam a karomat, egy ölelésre, neked kamaszos daccal
megkeményedtek a vonásaid. Azt kiabáltad, hogy tégedet is elgázoltalak és cserbenhagytalak,
miközben eltoltál magadtól.
Nem láttam meg az apád motorját, véletlen baleset volt, a semmiből tűnt elő egy
kanyarban, de nem akkor halt meg, válaszoltam neked. De ittál, és nekem meghalt egy
részem, mondtad szótagolva.
Akkor, amikor hazaértünk az intézetből, azt mondtad, hogy ez nem otthon, ez csak egy
átmeneti szállás a számodra, amiből azonnal tiplizel, mihelyt megteheted.
Megkövesedtek a szavaid, majd elnémultál.
Elhallgat a zene. A csend félelemmel tölt el, hogy újra lelépsz valahová.
Elhatározom, hogy újra bemegyek hozzád, ha kell százszor, akkor is, ha nem nyitod ki az
ajtót úgy, mint eddig számtalanszor.
Kinyitom az ajtómat és te a folyosón állsz. Látom az arcodon, hogy sírtál, a szemed is
vörös. Sebtében törölhetted le a könnyeidet, mert a sminked teljesen elmaszatolódott.
– Anya, bajban vagyok, bejöhetek? – kérdezed és az előredomborodó hasadra teszed a
kezed.
Én csak bólintani tudok, mert nem jön ki hang a torkomon.