Nevetés
Írta: Egervári József
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 149
Nevetés
Kemény volt a föld, régen temettek már ide valakit. Úgy sejtette, hogy talált gyerek. Az út szélén, vagy a kukoricás mellett, netán a halastó partján szedhették össze. Úgy voltak vele, ne üsse el az autó, ne egyék meg élve a rókák, ne boruljon bele a halastó hideg vizébe, épp akkor, amikor már leheletnyi jég volt csak a tetején, az is már szakadozottan összetörve. Az ásó nehezen mart bele az élettelen fűcsomokkal tarkított földbe, megküzdött vele. Novemberben egyébként sem jó sírt ásni, novemberben nem jó meghalni. Meghalni sosem jó. Már hideg van, a gyászolók vacogva ácsorognak, vacogva sírnak, vacogva mennének haza. De ő kimelegedett. Gyorsan. Izmai tiltakoztak a halál ellen, nehezen haladt. Nem csak az izmai tiltakoztak.
Néha gyűlölte Istent. Igen, akkor nagyon, amikor kis sírt kellett ásni, gyereknek. Kis koporsó, kis sír, nagy fájdalom. Szégyellte magát, hogy Istent emlegette, de nem tudott neki megbocsátani, gyereket nem szólíthat magához. Ahhoz még neki sincs joga. Persze, ez az ördög műve, csak az ördögé lehet, de Isten mit csinál? Mi a büdös francot csinál?
Este, amikor Istennel vitatkozott, az ágy mellett, a színes kispárnán térdepelve, akkor több imát mondott eggyel. Bűnbocsánatként. Igen. Mert Istennel még vitatkozni sem illik.
Mindig megnézte a halottakat a ravatalozóban. Hidegek, mozdulatlanok voltak, mintha csak aludnának, de ez nem jó álom. Az álmok semmire sem jók. Ő csak tudja. Egy sírásó tudja, hogy minden álom ott köt ki a gödörben, a gödör alján, földdel befedve, örökre elfeledve.
A mérőszalaggal megmérte a sírt. Már a fele kész volt. Szerencse, hogy még nem magas a talajvíz, mert akkor gumicsizmát kellett volna húzni, azt utálta. Mindig fázott a lába, hiába húzott három zoknit is, mintha csak a halál lehelete dermesztette volna jéghideggé a sárgásszürke talajvizet. Utálta. A halált is.
Ha hazaér, főzni fog. A szerethetetlenek is tudnak főzni. Azt mondják, ő különösen finoman. Aztán néha három, négy napig is eszegette. Ritkán fogadott vendéget, egyedül élt, a temető mellett. Egy szoba, konyha, fürdőszoba, kis kert. Nem is kellett több. Állítólag karácskor lesz ötvenéves. Kerek szám. Senki sem fogja felköszönteni. Nincs senkije. Dalmos atya sem fogja felköszönteni, Julika sem, az atya házvezetőnője sem. Senki sem.
Leért a sírgödör aljára. A feje sem látszott ki. Pólója teljesen átizzadt. Elfáradt. Már nem bírja annyira, mint régen. Talán a szíve nem. Néha olyan érzés, mintha nem dobogna. Mintha nem is lenne. Talán ezért szerethetetlen, mert ő sem képes szeretni senkit. Nem, ez nem igaz, horkant fel. Ő mindenkit szeretni akar, csak néha nem megy. Próbálja, akarja, de mégsem megy. Sosem mondta ki, de érezte, nem is mindenki szerethető. Ő sem az. Talán olyan nőt kellene magának találni, aki szintén nem szerethető. De ha nem szerethető, akkor ő sem tudná szeretni, hiába egyformán szerethetetlenek, abból úgysem lenne semmi.
Lefeküdt a sírgödör aljára, bámulta a téglalap alakú, szürke égboltot, a mozdulatlan felhőket. Fázott. Becsukta a szemét. Elernyedtek az izmai. Aztán meghallotta a saját szívdobogását. Erősen, ritmikusan dobolt a fülében, a dobhártyáján, mint egy üstdob, mélyen, egyenletesen. Felült. Sírva fakadt. Aztán megtörölte szemét és orrát. Felnevetett. A létrát elfelejtette időben lehozni. Két méter magas a sír oldala. Hogyan fog kimászni? Már az ásót és a lapátot is kidobta.
Csak ült ott, és hangosan nevetett. Más hang sem hallatszott a temetőben, csak az önfeledt, guruló nevetése. És már nagyon fázott.