Nevermind

Írta: Partmann Tibor


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 189



Nevermind
               (In memoriam K.C.)

Vannak, akik lehunyt szemmel a
Nirvánába tartanak, én tág
pupillákkal épp onnan jövök,
s a tagbaszakadt valóság felé
haladok már vagy huszonhét
cizellálatlan éve, de még mindig
csak a félút lehetőségét
realizálhatom.

Már az írás sem vonz kéjes
csípőjének verbális ringásával,
s a nyelv, melyet holtomban is
beszélek, mintha egy idegen nyelv
lenne, vagy a szavaknak valamely határa,
ahol egyik oldal sem otthonos igazán;
mint távolba szakadt ősök
gyökértelen leszármazottja, akinek
minden régmúltról szóló história
csak mese, de legalábbis fikció,
egy ennek ellenére magáénak érzett, bár
idegen történelem, mégiscsak megtanult,
de sosem azon álmodott nyelvén.

- Bár mondják; ahány nyelven
beszélsz, annyi ember vagy…
nem tudom, hogy ez a lírára
miként fordítható le, de azt
érzem, mintha inverz lenne; ahogy
egyre bőbeszédűbb az életmű,
úgy leszek egyre hallgatagabb…
elértem már a Némaság vakolatlan,
megnyugtató jelentésszintjét.

Az elmúlásban látok még
nem elkallódásra kárhoztatott
lehetőségeket. Egyébként is
csak akkor létezik minden,
amikor már empátiából elmúlt.
Ezért hiszem szentül, hogy égni
kell, mint olcsó cigaretta végén
az elperzselt dohánytöredék, égni,
és tüdőjárt füstként araszolni
egy fizikai törvényekkel pontosan
leírható légkör sohasem ismert
koordinátái felé…

égni kell, elégni, vagy kiégni(?)…
…milyen lángárnyalatnyi a különbség…

 

Amíg fel-fellobbanó tekintetünk közös
metszete változó, és testem
az anyaföldre csupán merőleges,
addig minden elhallgatható
egy sóhajban. De ha a vízszinteshez
illeszkedek, akkor kezd az eddig csak
gyarmatként feszengő igazság felfesleni…

 

…hát legyen igazság…