Nem éppen parancs

Nem éppen parancs

A kocsma terasza egészen árnyékban volt még. Az épület sarkánál, kezükben egy-egy üveg sörrel három férfi állt. Csendben, rövid szavakkal beszélgettek. Az út szélére félrehúzva lovas szekér, rajta széna. A két idősebb ahogy kikortyolta a sörét, kézfogással búcsúzott. Felültek a szekérre, és a lovak már indultak is. A harmadik, aki ott maradt, gumicsizmában, gyűrött ingben, szalmakalappal, a terasz felé nézelődött. Két idegen ült az egyik hosszú asztal mellett, negyven-ötven közöttiek, vörös hajú nő, rövidnadrágban és rövid szakállú férfi, szandálban, rövid ujjú ingben.
A szalmakalapos amint megitta a sörét, továbbment az épület felé. Aztán, nem sokkal később, a terasz ajtaján jött ki, kezében sörrel és egy pohár töménnyel.
Köszönt, és megállt az asztal végénél.
Megkérdezte az idegeneket, mi járatban vannak. Várunk egy ismerőst, mondta röviden a nő.
Előttük kávé volt, a nő cigarettázott. A szalmakalapos letette az üveget meg a poharat az asztal felőle való sarkára, rágyújtott.
Még jártak-e itt a faluban, kérdezte. A férfi válaszolt: igen, nem is egyszer. A szalmakalapos tovább kérdezősködött: messziről jöttek-e, magyarországiak-e. Csak innen, a nagy hegynek a túlsó oldaláról, mosolygott a férfi.
A városból? – kérdezte a szalmakalapos. Igen, bólintott a nő. Hát ő jól ismeri azt a várost, ott volt diák… És mesélni kezdett, közben ivott a pálinkából. Az idegenek meghallgatták, de semmit nem tettek hozzá. Erre a szalmakalapos tovább érdeklődött. Válaszoltak illendően, hol a nő, hol a szakállas férfi.
A szalmakalapos megkérdezte, nem zavarja-e őket, és az asztal másik végéhez állt. Vitte kezében a poharat és az üveget. Nem melléjük ült le, hanem a szomszéd asztal végéhez, úgy, hogy közel legyen hozzájuk.
Segíteni volt, szénát raktak fel, mondta. Mert most jó szénázó idő van, ebben a nagy melegben. Harmincon felül vannak a fokok minden nap. És legalább két hete nem volt egy csepp eső sem. Aztán, hogy az idegenek nem fűzték tovább a szót, ismét arról a másik városról kezdett mesélni. Milyen szép a központja. És mekkora nagy park van a folyó mellett. Igaz, tizenéve nem járt már ott. Nagyon szerette, mondta ki. Nem azért, hogy most hízelegjen…
Itthon a falusi ember nyakig van a munkában. Hát látják – mutatott magára, a gumicsizmára. Ilyenkor nincs kultúra, nincs szórakozás. Dolgozni kell. Ebben a forróságban is. Még alig dél van, és alig lehet bírni ezt a nagy meleget. Mi is falusiak vagyunk, ott nőttünk fel, csak most városon lakunk, mondta a férfi. Ő is rágyújtott.
Hát van dolog elég, még így nyár közepén is. De ő ma nem dolgozik, mondta a szalmakalapos. Ma iszik. Mert az ő élete úgysem ér semmit. Családja nincsen. Az asszony nem szerette a gazdálkodást. Elment, elköltözött a gyermekkel együtt.
Az elég baj, mondta a nő. Jobb lenne talán visszahozni. Hát ő hívta vissza, jöjjön vissza, ott a nagy ház, ő nem haragszik. De nem jött vissza. Nem lehetne utána menni, ne csak hívni, kérdezte a nő. Már késő, válaszolt a férfi.
Csendben ültek, az idegenek sem szóltak egymáshoz. Ő azóta nem dolgozik annyit, pedig van föld, és vannak állatok is. Néha illogat, mint most is. Az nem a legjobb megoldás, mondta a nő erre. De hát mit csináljon, vonta meg a vállát a szalmakalapos, néha két-három nap is iszik. Amit kell, közben elintéz, az állatokat rendezi. De így nincsen értelme. Ő is alkoholista lesz, mint a mészáros, pedig fiatal volt még, a sok ital miatt halt meg. Azt is otthagyta az asszony, a legénykével elköltözött. Ez mindig baj, bólintott a szakállas. 
Egy autó állt meg az út túlsó oldalán. Kiszállt egy férfi, és odakiáltott, még valakivel beszélnie kell, jön nemsokára és indulhatnak. Azzal elment, eltűnt az épület sarka mögött.

A szalmakalapos erre megkérdezte, ezt az embert várják-e. Igen, felelték. Mert ő jól ismeri. Rendes ember. Aztán ivott a pálinkából és sörrel leöblítette.
Tudja, hogy ilyen hitvány pálinkákat nem is kellene inni, ismerte be a szalmakalapos.
Most öntse ki, itt a terasz korlátján át, mondta halkan a szakállas. Halkan, de határozottan. És még sört se igyon. Mától kezdve ne igyon semmit, tette hozzá. De nem úgy, mint egy ajánlatot, nem úgy mondta. Hanem úgy, mint egy utasítást. Nem éppen parancsként azért.
A nő semmit se tett hozzá. A szalmakalapos csak nézett rájuk, ő sem szólt semmit. Aztán a szakállas férfi ránézett a nőre, intett a fejével. Felálltak az asztaltól, elköszöntek. A szakállas egy kisebb táskát vitt a vállán, a nő is, csak az övé lilás színű volt, nem fekete. Átmentek az úton, vissza se néztek. Hogy ő kiöntötte-e a pálinkát. Megálltak az autó mellett, annak a túlsó oldalán, az árok szélénél.