Nem engedlek meghalni!

Írta: Imre Hilda


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 485



Nem engedlek meghalni!

Amikor meglátta Mári néni számát a kijelzőn tudta, hogy baj van. Lehetett rá számítani, mert az öregség magával hozza ezeket a helyzeteket. Nem meglepetés, ha egy nyolcvankét éves asszony elájul, vagy megbotlik és nekiesik a komódnak. Mindenki elkönyveli, hogy ez az élet rendje, inkább akkor, mint fiatalkorban. Mégsem vette fel azonnal, csak a hatodik, hetedik csöngésnél szólt a telefonba erőtlenül.

Anyádat elvitte a mentő. Nem volt magánál, amikor rátaláltam - mondta üres hangon a szomszéd, aki alig volt fiatalabb, mint az anyja. Ő már nem félt a haláltól, kétszer élesztették újra, nem kapálózott ellene. Talán emiatt nem jött el érte megint. A halál szeret vadászni és azokra csap le, akik ki akarnak csúszni a markából, mondogatta sokszor.

Ő ebben nem hitt. Nevetséges volt úgy beállítani a Véget, mintha az ember megválogathatná, játszik-e még vele fogócskát. Mégse haragudhatott ezekért a mondatokért, mert a sötétség, ami vagy várt, vagy nem várt az emberre, nem volt képes jó gondolatokat generálni. Érdekes, hogy fiatalon milyen pimasz módon mutatunk fityiszt az elmúlásnak, és lesajnálva lessük az öregeket, akik néha odanyújtják fél kezüket, hátha annyi elég lesz. A próbálkozás azonban szánalmas és taszító.

Vácra vitték. Anyja a kemény, töpörödött asszony mentőben zötykölődött a rossz utakon és ő nem volt mellette. Amióta eszét tudta, mindig együtt éltek. Gyerekként sokáig aludt vele, különösen apja halála után. Egymást melengették a kihűlő szobában, és egymást tartották, amikor valamelyikük már nem bírta a terhet. Egy hétéves nem lehetett szilárd oszlop egy felnőtt életében, nem lehetett igazi támasz, de ő az volt. A kiüresedő ház falai közt szinte semmi nem maradt meg a régi életükből. A hitelezők elvittek mindent, s egy idő múlva az áramot is lekapcsolták. De egy olyan asszony, aki megjárta a Szovjetuniót, nem panaszkodhatott. Nem is tette soha. A könnyei nem kifelé folytak, vagy csak ő nem látta. Talán egyszer, egy film alatt vette észre, hogy anyja a szemét törölgeti. Egy kiskutyát siratott, amit elgázolt egy kocsi.

Nem sírt az ura temetésén sem, a toron sem. Hallotta, hogy az asszonyok összesúgnak mögötte, különösen a szemben lakó utálatosan, akinek a fájdalom csak akkor volt fájdalom, ha könny kísérte. Amikor a házuk elúszott, akkor sem cirkuszolt anyja. Csak ökölbe szorította a kezét erősen és ő tudta, minden rendben lesz.

Az albérlet és a főváros maga volt a szenny. Hosszú évekbe telt, mire belakták a kicsinyke lakást. Nehezen találta helyét a húgyszagú udvarban, a részeg férfiak bávatag tekintetének homályában. Jöttek-mentek a lakók a rogyadozó bérházban, és mindig volt köztük, aki ideig-óráig kedves volt. A hányás és a vizeletszag, ami ott keringett, soha nem ment ki az orrából. Mégsem gyűlölte a helyet. Megszokta, és anyja is lassan magához tért. A gyerekkorból meredek kúszással jutott el a kamaszkorba. Akkor már jobban éltek, de anyja nem akart költözni. Isten tudja, miért ragaszkodott a lakáshoz. Biztosan a megszokás miatt.

Jóskát alig merte hazavinni, hogy bemutassa. A jóvágású autószerelő, aki bár kezdő volt a szakmában, nevetett a szabadkozásán. Hátratolta fején a micisapkát, és csak annyit jegyzett meg, hogy a helyzet így nem maradhat, onnan el kell jönniük. Így mondta, többes számban. Aztán tizenkilenc évesen, nem sokkal a gyors esküvő után vidékre költöztek. Mindhárman. Anyja bejárt dolgozni a fővárosba, ő meg elkezdte a tanítóképzőt.

Régi Opelje csikorogva fékezett a kórház parkolójában. Az ősz legszebb arcát mutatta. Arany leveleket eresztett szélnek. A nap még erőlködött, de csak fél kézzel érte el a nyarat. Kiugrott és úgy futott végig a töredezett betonon, hogy egyik lába azonnal megbicsaklott a számtalan repedés egyikében. Épp jó helyen vagyok, gondolta keserűen. Ha eltörne, menten be tudnák gipszelni.

Amikor bemondta anyja nevét a betegfelvételen, hosszan keresgéltek utána. Aztán felnézett a hölgy és nem túl kedves hangon közölte, hogy kár bemennie, anyja nincs magánál. Inkább várjon.

Várni, de mire? Hogy meghaljon? Azt nem lehet. Kovács Andrásné, Antal Jusztina nem halhat meg. Egyszerűen nem teheti.

A háromszáztizenegyes szobában csak ketten voltak. Anyja állig betakarva feküdt, és mintha nem is lélegezett volna. Úgy óvakodott be a szobába, mint aki lopni készül. És ez így is volt. Egy asszonyt akart visszalopni az életbe. Ez az asszony nem mehetett el, mert akkor utcára kerülnek mind. Ő is, a fia is. Jóska két éve elhagyta, de a kölcsön, ami nem az ő nevén volt, nem ment vele. Így a fizetésének fele minden hónapban elúszott, de a férfit ez már nem érdekelte. Már nem a régi, belevaló autószerelő volt, hanem egy iszákos tróger, aki elkártyázta a pénzét minden egyes hétvégén. Nem bírt leállni, és a pénz, amit a ház törlesztésébe kellett volna adnia, más zsebébe vándorolt. A leggroteszkebb az volt, hogy még így is talált magának egy nőt, akivel együtt ihatott.

A másik ágyon szintén egy öregasszony feküdt. Mellette sem volt senki. Anyja pergamenvékony bőre, színtelen ajka nem emlékeztette a régi asszonyra, aki egész életében küzdött. Valakiért vagy valaki ellen. Odahúzta a kényelmetlen, kerek széket mellé és leült. A beteg mellkasa alig mozgott.

Mama, nem halhatsz meg! Szükségünk van rád. Kell a pénzed, mert a nyugdíjad nélkül elpusztulunk. Gyere vissza, nem mehetsz el! Csak te vagy, aki segíthetsz rajtunk, ahogy mindig is. Beledöglünk a hitelbe, a mindennapokba, ha most feladod - ezeket suttogta a beteg kezét szorongatva.

Legszívesebben kiabált volna ócskán és látványosan, ahogy a filmekben szokás, hogy a fájdalom könnyebben törhessen ki azon a szűk nyíláson, amelyen az útja vezetett.

Gyerünk mama, élj még! Élned kell, mert nekünk is élni kell! - sorolta tompán.

Nem szégyellte a kérést. Semmi iszonytató nem volt abban, hogy arra kérte az egyetlen embert, aki egész életében mellette volt, hogy még maradjon. A mamának nem kellett elmondani, hogy szereti, vagy hogy mennyire jó ember. Ő tudta. Mindnyájan tudták. Az élete azonban most a pénzt jelentette. Az egyetlen dolgot, ami megmentette őket.

Kovács Andrásné, Antal Jusztina hosszú percek múlva kinyitotta a szemét. A plafonra meredt. Egy könnycsepp gördült ki a szeme sarkából.

A nővér, aki pár lépésre állt az ágytól kihátrált, és olyan halkan csukta be az ajtót, mint ebben a kórházban még soha senki.