Neked

Neked! (2)

Igen, neked!
A nevedet már nem tudom, csak a sebre emlékszem, amikor... Egy pillanat... mikor is?
Régen volt... Fogalmam sincs már, pedig hidd el, erőlködöm hogy eszembe jusson, mert most fontos volna. Mert most, itt, az igazság pillanatában ezt tudni kell. Másként minden vádbeszéd csak nevetséges erőlködés, ha nincsenek adatok, tények. Az ügyvéded szétszed darabokra, ha nem mondok konkrétumokat.
Pedig már nem nagyon emlékszem, csak a sebre. Nem is a testemen, hanem a lelkemen. Az árulásodra, vagy nem is tudom mire. A gombócra a torkomban. A fájdalom emléke az belém égett! Mégis mit akarsz, hogy másra is emlékezzek?! Ez nem elég? Hát nem elég, hogy fájt, ahányszor csak rád néztem, vagy eszembe jutottál? Vagy eszembe jutott maga a fájdalom?
Hogyhogy nincs ügyvéded? Hát nem készültél!? Azt gondoltad csak úgy simán elfelejtem, hogy ott ...
Azt! Azt hát, amit tettél! Te is tudod jól! Pontosan tudod, mégsem kértél soha bocsánatot!
Pedig csak egy szó lett volna. De nem! Te aztán nem!
Hogy nem is tudtál róla? Mit nem tudtál?! Hogy belém rúgtál?! Hogy a képembe köptél?!
Hát ennyire semmibe vettél?! Ezek után meg idejössz mintha mi se történt volna. Mintha soha nem fájt volna nekem.
Tudom már! A szalagavatón, amikor Szelivel elbújtunk...
Hogy te beteg voltál?
Hmm, lehet rosszul emlékszem, és még az általánosban volt. Igen! Nyolcadikban farsangkor. A hülye terminátor jelmezedben, ...
Farkasnak öltöztél és Szeli volt a nagymama? Hogy még tortát is nyertetek vele? Hát én nem így emlékszem!
Csak azt tudom, hogy annyira fájt, és még ma is, amikor eszembe jut, hogy te akkor, ott ... hogy fájt.
Jó, akkor biztos az óvodában volt... Persze! Még hogy nem is oda jártál!!

Neked (1)

Igen, olvastam! Vezető hír volt: „Marton Ádám ügynökmúltja!” A csapból is ez folyt egy hónapig. Persze, nem gondoltam, hogy rólam is, hogy pont rólam.
Leírtál mindent, mit és kivel beszéltek, hogy hova mentem. Nem értettem az egészet. Én olyan kis nyúl voltam! Csak éltem az unalmas életem, hétvégenként néha egy kis ivászat, meg ritkán egy-egy vers, de soha be sem küldtem egyetlen folyóirathoz sem. Csak te láttad, meg
Emi. 
Sokáig nem is gondoltam, hogy rólam bármit is...
Aztán felhívott Misi, hogy kikérte a jelentéseket, és több olyan is volt, ahol az én nevem is felmerült. Még ekkor is csak azt gondoltam, hogy csak azért, mert beletartoztam a társaságba...

Persze, Misi oké. Ő nagyágyú volt, szamizdat meg miegymás, na de rólam? Mit jelentettél volna rólam...?
Évekkel később futottam össze Gézával, és valamiért szóba kerültél. Tudod, Géza képviselő volt a rendszerváltáskor, és hozzáfért az aktákhoz. Nagyon durva véleménye volt rólad, pedig mindig is visszafogott ember volt. Igazi politikus. Ez elkezdett zavarni. Hetekig érleltem magamban, mire megkértem, hogy küldje át, amiben szerepelek. Nem küldte, de felhívott, hogy nála megnézhetem.
Teljesen ledöbbentem, nem találtam a szavakat. Már megbocsáss, de hogyan tudtad ezt mind leírni?!
Mikor levegőhöz jutottam dühöngeni kezdtem, Géza győzött csitítani. Mégis milyen ember vagy te, hogy még azt is leírtad, hogy Emi hogyan nyögött Almádiban a sátorban, mikor... Látod, még most is dühbe jövök, pedig hidd el, komolyan és sokat dolgoztam azon, hogy letegyem, hogy megbocsássak. Nem ér annyit, nem érsz annyit, hogy miattad emésszem magam. Épp eleget éltem folyamatos feszültségben, dühtől felpörögve. Nem voltam magam. Nem tudtam egy koncertet úgy meghallgatni, hogy ne kattogott volna az agyam azokon, amiket leírtál. Utána meg azon, hogy elvetted tőlem a zene élvezetét. Mindig és mindenben ott voltál, és mindent megfertőztél, mindet bemocskoltál azzal a szennyes jelenléteddel a tudatomban. Én meg nem tudtam letenni az egészet, hozzám ragadtál, hiába ráztam a kezem. Ha a másikkal levettem, akkor ahhoz tapadtál. Úgy vonszoltalak magammal, mint a lábamra ragadt vécépapírt...
Aztán egyszer megértettem: én vagyok az a ragasztó. Aki mindig magával rángat mindenhova, hogy folyamatosan haragudhassak rád, mert így kerül kiegyenlítésre az „én igazságom”.
Milyen hülye kifejezés, hogy az én igazságom! Tudod, mindig is hajlottam a filozofálgatásra, és elgondolkodtam rajta, hogy ha létezik igazság, akkor az csak tőlünk független lehet. Nincs „én igazságom” vagy „te igazságod”, nincs „mindannyiónk igazsága” sem, csak egy és mindenkitől független igazság létezik, és ha ez így van, mivel tökéletlen lények vagyunk, óhatatlan, hogy folyamatosan megsértsük. Márpedig ahogy a jogban is, csak büntetlen előéletű bíró ítélkezhet.
Amikor ezeket megértettem, szabadon engedtelek. Eldöntöttem, hogy nem szennyezem tovább magam a jelenléteddel. Kinyitottam a rácsot, és elvittelek a falakon túlra, majd sarkon fordultam és becsuktam előtted a kaput.
Nem mondom, hogy nem jutottál utána az eszembe. Néha ököllel verted, hogy engedjelek be. Ilyenkor mindig emlékeztettem magam, hogy te nem tartozol ide. Szabad vagy, oda mehetsz, ahova akarsz, és én szabad vagyok arra, hogy ne engedjelek be.
Hosszú idő volt, de egyre jobban sikerült nélküled élnem. Ma már csak mosolygok, ha ismét elkezdesz dörömbölni.
Hogy mégis miért írom most ezt le neked? Azért, hogy tudjad, vagy inkább én tudjam, nem haragszom. Nem cipelem ezt a terhet tovább. Szabadon engedtelek, mert már több kárt okoztál az ottléteddel, mint bármilyen jelentéssel.
Bár nem kértél bocsánatot, de én nem haragszom. Nem miattad, hanem magam miatt.
Nem akarok találkozni veled, nem akarom megbeszélni a dolgokat, nem vagyok kíváncsi a miértekre.
Csak azt akarom, hogy menj! Szabadon!
Viszontlátás nélkül!