Ne félj!
Ne félj!
A négynapos szakmai konferencián elérezte először, hogy valami nincs rendben. Alig várta,
hogy hazaérjen, azonnal felhívta az orvosát. Másnap már korán reggel a kórházban volt. Attól
kezdve minden gyorsan történt. Csak sodródott az eseményekkel.
nem kell izgulni, csak egy kis rutin beavatkozás – nyugtatta meg az orvos. – Mikor volt
utoljára nőgyógyászati vizsgálaton?
Szégyenkezve vallotta be, hogy tíz éve. Az orvos felelőtlennek nevezte, de ő nem vette
komolyan. Úgy érezte, túldramatizálja a dolgot. Persze tartott a műtéttől, még akkor is, ha az
nem nagyobb jelentőségű, mint egy foghúzás, de ismerte magát. Tudta, hogy minden nehéz
helyzetből gyorsan talpra áll, mint az a bizonyos keljfeljancsi.
Az orvos épp akkor lépett be a kórterembe, amikor kiszáradt ajkakkal, kóválygó fejjel tért
magához az altatásból. Leült az ágya szélére, és beszélni kezdett. Ő csak nézte, ahogy mozog
a szája, távolról hallotta is a szavakat, de azok jelentése nem jutott el az értelméig. Már percek
óta egyedül volt, de még mindig mozdulatlanul feküdt. Szemét mereven a plafonon
terjeszkedő barnás foltra szegezte, mintha valami különleges, más számára láthatatlan dolgot
fedezett volna ott fel. Legszívesebben felszívódott, beleolvadt volna abba a foltba, csak ne
kelljen a szavakról tudni, ne kelljen rájuk gondolni. Úgy érezte magát, mintha egy rossz
irányba robogó vonaton ülne, és bár nagyon szeretett volna leszállni, már nem volt rá mód.
Vajon hová tartok? – kérdezte a plafontól. Mintha kalitkába zárták volna, pedig nagyon
szerette a szabadságot. Akkor tapasztalta meg igazán, amikor először látta meg a Balatont.
Lenyűgözte a hatalmas víztükör szépsége. Mintha az eget hozta volna le valaki a földre. Ott
állt a vízbe vezető lépcsőn, nézte a fodrozódó kék vizet, ahogy a lemenő nap fényhidat épít rá,
a tó langyos, lágy hullámai körbesimogatták a lábát, és csak sírt. Máskor hosszú percekig
lebegett a víz tetején fekve, hallgatva békés csobogását, bámulva az ég végtelen óceánját.
Attól kezdve állandóan kereste a végtelent, a megfoghatatlant, szerette volna elkapni, magába
zárni, de valahogy sosem sikerült.
Már egy zsúfolt medencében is szabadabb lenne, mint most. Felkelt az ágyból, és a mosdó
szélére támaszkodva farkasszemet nézett tükörképével. Nincs értelme hazugságokba ringatni
magát. Idegenkedve méregette azt az ijedt tekintetű, sápadt arcú ismeretlent ott, a tükörben.
„Nincs mese, rákos vagy, ez az igazság!”, vágta kíméletlenül a szemébe. Azt hitte, attól, hogy
kimondja, majd megkönnyebbül, hogy a valóság éle kicsorbul, plasztikusabbá válik minden,
talán szét is foszlik, mint egy rossz álom; de nem. A szavak értelme dermesztő jégesőként
szakadt rá. Megfagyott a lelke. Visszavánszorgott az ágyába. Istenem, miért éppen én? A
kérdés még sokáig hullámzott a semmiben. Nem tudott sírni. Gondolatai, érzései
megszöktek; üres volt a feje és a szíve. Bárcsak most meghalhatna, ebben a pillanatban!
Milyen jó lenne megszökni, a halál ölelésébe menekülni a félelem elől, az élet elől. Lehunyta
szemét. Várt. Hátha megtörténik, és valami nagy kegyelmi aktus folytán kiúszik a létezésből.
Halk nesz ütötte meg a fülét. Férje állt az ajtóban. Szemében ugyanaz az a riadtság és
értetlenség jelent meg, amit a sajátjában is látott, amikor a tükörbe nézett. Tehát már ő is
beszélt az orvossal. Perceken át csak ölelték egymást némán. Váratlanul felpattant a szívét
szorongató béklyó. Szavakba, könnyekbe olvadva, megáradt folyóként tört utat magának.
Éppen ez kellett, erre volt szüksége. Máris könnyebben, szabadabban lélegzett. Mintha
zsilipek nyíltak volna meg, sorban tolultak fel emlékezetében az orvos biztató szavai: „Nehéz
időszak következik, fájdalmas vizsgálatok, sugárkezelés, hosszú, súlyos műtét. Lassú
felépülésre kell számítani”. Felépülést mondott, felépülést!
A sziklasúly felszakadt, legördült, helyét fokozatosan betöltötte a remény.
– Poklot kell járnom – szipogott.
– Ne félj! Együtt fogjuk járni – ölelte át újra a férje.