Naplórészlet
Írta: Kemp Luca
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 416
Naplórészlet (fordított változat)
Hadd mutatkozzak be. Oh nem, az olyan gáz. Nem fogom ezt csinálni. Kezdem inkább a történetem elején.
Pszichológusnál jártam, és akkor mi van? Nem nagy dolog, oké? Mindegy is. A lényeg az, hogy miután sikeresen átrágtuk magunkat az önmegsemmisítő gondolatokon, amik mind a fejemben cikáztak (melyeknek mellékesen nem is tudtam előzőleges létezésükről). De gyanítom, erre van a pszichológus. Hogy a fejedbe rakja vagy egyszerűen segítsen megtalálni őket, nem tudom. Mindegy is. Szóval sok-sok (egyesek, khm, én, már majdnem azt mondanák rá, hogy kibírhatatlan mennyiségű) órányi tagadás után a részemről, sikeresen elkezdtünk olyan párbeszédbe elegyedni, ami mind a kettőnk preferenciájába beleillett. Legalábbis az enyémbe minden bizonnyal.
Ezután a kellemes kis beszélgetés után a pszichológussal (miután azt biztosan nem fogom kimondani, hogy az Én pszichológusommal, azért mindennek megvannak a határai), azt mondta nekem, hogy jól mesélek történeteket, és csodákat tenne nekem, ha leírva tartanám a történeteimet egy… ahm… füzetben (miután azt biztosan nem fogom kimondani, hogy egy naplóban, mert ez szimplán túl lányos kifejezés számomra, még akkor is, ha igenis magabiztos vagyok a férfiasságomban).
Szóval itt vagyok most. Ülök a szobámban és ezt a gyerekes halandzsát írom 16 éves létemre. Hát nézz rám! Komolyan. De hát mit tudom csinálni? Megyek az árral. Ez mostanában, úgy tűnik, az életem mottójává avanzsálódott. Még egy nap, aminek folyamán meghajlok ezelőtt a mottó előtt, csak nem fog fájni.
Visszatérve a lényegre… Az előbbi kifejezés, amit használtam: „az én szobám”, nem túl pontos. De engedd meg, hadd finomítsak rajta egy kicsikét. Úgy hiszem, akkor pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy az én és további 3 szobatársam szobája. Igen, ez már őszintébbnek hangzik.
Abba kellene hagynom a menőbbnek hangzással való próbálkozást. Hiszen csak magamnak írok, senki nem fogja úgysem ezt elolvasni.
Bár ha jobban belegondolok, nem tudom, miért gondoltam úgy, hogy az jobban hangzik, ha valakinek nincsenek szobatársai és anyuci és apuci tökéletes álomotthonában lopja a napot. Nem tudom elképzelni, hogy valaki saját választásból ott akar ragadni. Oh, nem. Nincs rá esély…
Én sokkal jobban szeretek három másik tini sráccal bentragadva élni egy 8-szor 6 méteres szobában, köszönöm szépen. Oh igen, a szobatársaim. Hát… ők a szobatársaim. Érdekes állatok Isten állatkertjében, annyi biztos. De azt meg kell nekik hagyni, hogy érdekfeszítően érdekesek tudnak lenni néha.
Na de beszéljünk csak a túlzsúfoltságról. Komolyan, pont elég gusztustalan a saját szokásaimat kibírni és együtt élni velük, de 3 másik sráccal? Fhuuha. De hát itt vagyok én.
Tudom, tudom. Most biztosan azon töröd az agyadat, hogy mégis mi lehet otthon olyan rossz, hogy még mindig a kollégium belsejét preferálom. Hát, barátom, ez egy roppant jó kérdés. Egy olyan kérdés, ami már nekem is okozott fejfájást a múltban. Gyanítom, mélyen ez volt a felindulásom fő oka arra, hogy elmenjek egy pszichológushoz. De még nem álltam készen arra, hogy vele bejárjam az agyam ezen berkeit, és veled meg pláne nem állok készen rá. Bár téged nem fizetlek minden óráért, úgyhogy azt hiszem, veled időm az van bőven.
Na de beszéljünk pénzpocsékolásról… Ott helyben megfogadtam magamban, hogy én tuti, hogy magánpszichológus leszek. Komolyan. Mármint elég sok embert lehúznak mostanában, az tuti. És még legális is. Az mindig egy plusz. Az apukám mindig azt mondja, hogy úgyis a sitten kötök ki valami semmitmondó bűnért, szóval tessék. Még egy ok, hogy miért ne teljesítsem be a nagyon is nagylelkűen hozzám vágott jóslatát. Menjen a fenébe! Na, itt a másik problémám… Talán erről is később. Ő tud várni arra, hogy beszélgessünk róla. Türelmes ember, azt meg kell neki hagyjam. Ha tudni akarod, az én tippem az, hogy az tartja életben, hogy láthassa, hogy még mélyebbre ásom magam a hibáim árkában. Őszintén, szerintem a halálos ágyán is képes lesz megvárni, hogy még egy utolsó alakalommal megjegyezhesse az egyértelműt, hogy mégis mekkora semmirekellő is vagyok én.
Mindegy is. Vissza a lényegre. Az első dolog, amit a pszichológus irodájában kiszúrtam, az az volt, hogy mégis mennyi fölösleges dekorációval felturbózta a helyet. De most komolyan, kinek van arra pénze, hogy egy olyan asztalidíszt vegyen, ami úgy néz ki, mint egy banán, ami egy madzagról lóg? Ezek szerint a pszichológusoknak.
A megkérdőjelezhető ízlés után a dekorációkban a következő dolog, amit észrevettem, az a diplomái voltak. Nem csak egyszerűen kirakva normális képkeretekben, mint a többi kép a falon, nem ám. Hanem ilyen csicsás képkeretekben, tele színekkel, amiket még nem is láttam, amik mindenki szemét megragadják, de nem a jó módon. Ezt ki nem állhatom. Mármint értem, hogy büszke arra, amit elért meg minden, de akkor is. Ez az izé? Komolyan? Azt hittem, kikaparom a saját szemeimet, ha még egy másodpercig néznem kell. Szóval hirtelen elkaptam a szememet a borzalmak irányából, amit újdonsült pszichológusom minden bizonnyal észre is vett, mivel megkérdezte:
’Hé, minden rendben?’
’Persze… Csak ahm… a Nap belesütött a szemembe’ – mondtam erre én, miután a tekintetem megtalálta a mögötte lévő ablakot. Azt viszont túl későn vettem észre, hogy nem volt Nap, ami bevilágíthatott volna rajta. A fenébe. Hát, el kellett valahol kezdenünk. Minden bizonnyal az első dolgának azt fogja tekinteni, hogy megfejtse a „hallucinációimat”. Csodálatos. Megint megcsináltam.
’Ide szeretnél leülni, vagy oda?’ – kezével a balján lévő szék felé és másik oldalán meg a kanapé felé intett – ’Vagy talán állni szeretnél?’
Vicces volt a hangja. Elvonta a figyelmemet a magas hangja. El kellett, hogy nyomjam a párhuzamos késztetést, hogy kisétáljak és hogy nevessek. A másodikat azért, mert elég viccesnek találtam, hogy egy nálam kétszer akkora férfi olyan hanggal bír, amire egy nyúl büszke lehetne, ha sajátjának mondhatná. Az elsőt pedig azért, mert semmi esélyét nem láttam annak, hogy kiterítsem a gondjaimat egy nyúlnak. Na meg féltem attól, hogy egyáltalán nem fogom tudni komolyan venni őt, ami azért valljuk be, egy ilyen helyen fontos.
Végülis mégiscsak megtartottuk a mi kis terápiánkat. Amiért egy vagonnyi pénzt fizettem. Bankkártyával kellett fizetnem. Nem volt nálam elég készpénz. Soha nincs nálam készpénz, de most kivételesen készültem. Nem tudtam, hogy elfogad-e kártát vagy nem. Honnan tudtam volna, ha még soha nem jártam pszichológusnál? Bár mindegy is volt, hogy tudtam-e vagy nem, mert ha fegyvert tartottak volna a fejemhez, sem tudtam volna őt kifizetni készpénzben. Ez az opció abban a pillanatban elszállt, amikor elmondta az árát a mi kis „beszélgetésünknek”, ahogyan ezt ő nevezte. De hát mégsem kérhettem meg rá, hogy engedjen lejjebb az árból, miután már túl voltunk a beszélgetésen.
De az biztos, hogy pontosan egy alkalommal többet voltam pszichológusnál mint amennyit egészségesnek találok. Na meg a fenébe is ezzel a fránya naplóírással. Minek írom még mindig?