Napfény és gúzs
Írta: Markovics Anita
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 273
Napfény és Gúzs
- Rimbaud triptichon -
I.
Mindig is fortyogó szivárvány ölelt,
ujjaim közül kipergett Afrika.
Charleville-ben hagytam lábnyomom,
nekem a világ mindig is
csak egy taliga volt.
Megjártam égszínkék hömpölygő éjeket,
szavakkal vágtam szétrepedő koponyákat,
rézüstöm gyöngyházhabja kiforrt:
átitatódott vele sokak
szíve, lába.
Gleccserszívem unva gyötörték, majd
jött egy barna - tüdőszín fák között -
kinek nyakát lélegezve arcom
az örökkévalósággal ütközött,
s lettem felfordult hajó.
Virágos némasággal babrál a hús.
A szív néha felszökell belerondítani a hiányba
savanyú lélektelen verseket.
Charon bűze s a Behemót
törtek rám öles ég alatt,
ám legyőzve már minden óarany-madárraj,
mely indiszkrét szigetemre ráakadt.
Fák üvegmoraja sír ablakomon,
dúlt vihar cirrusból csattan.
Lehetetlen profán barlangrajzok lámpafénye falamon,
a levélben csontos derű - remélem megkaptad.
Szánhúzó csillagaim kutyáim színes, vidám üstöke.
Efemer tekintetükben a lényeg:
szebben nem taníthatok és nem mondhatom el én sem:
pocsolya mind, mi körülötte…
…csak a pillanat van, amikor én hozzáérek és ő válaszol -
a többi sötét, hullámló, lusta tenger.
Nem ér el, mi rám tör s pengéjét, mint a húst
belém döfi vakon.
Gúzsban fekszik ki ölelne!
S kit én ölelnék, az is gúzs…
Szememmel szeretem a szívemnek legszebb és
egyetlen szent háborút.
S a csöpp papírhajót, mit mások versnek neveznének:
felé indítom - ő suttogja egyedül hogy örök lett -
s az öröklétbe nevét nevemmel együtt döföm!
Két külön csillag, amiket összefűz
a szenvedélyes szemérem.
E lusta révű habokból jött ki felém,
bújt hozzám, s szeretgetett meg kutyám.
Vizes szőrét sosem bántam!
Tudta szemem s mi benne van: számára eleség.
Így megyünk mi ketten…
nyomunkban vad, dúlt homály van,
s az árokpart embernyi lapulevelet nyit.
Oldalamban galaxisok. Csak embertérdem nem bírja,
de egy másik létben is majd hozzátok futok;
s felírlak a csillagokra!
Fel én, és füttyszóval hívom jó ebem is!
Tőlünk virágzik majd sugárban a változás
s lesz keringő áradás a vad mérce;
átmegyünk az űr fokán!
Összeborult homlokain galaxisteremtését
sokan járnák…
Az okker erdőben két kuvik
lapul a zsenge levéltajtékhoz.
Ami fontos, az a most és az itt.
Bibéit bontó űrhajónk megfeneklett gálya a semmiben,
gyökere fákat ontó, termékeny bolygót teremtő képzelet.
Ó, valahol Európában, kátrányarcú pocsolyában
ring egy kis hajó, amiből a tinta
izzó égre fekete révületet old,
- mint szerelmeink gazdag hormonrendszere -
mely olyan, mintha lucskos áldással ölelne, de szent.
S a drága pille, mit a kuporgó galaxisból kilőtt,
vak nyilad áttetsző testével nem téveszt el,
zefíres gyapotra hull,
s szétgurul: pempő lesz s borostyán, szemeknek adakozó fénye!
Szavak szűk rugdalózója az emberiségre.
S mikor már bőröm gyékény,
s kutyám hatodszor született újjá,
elindulok pufók angyalokba rúgni, amik eozin házfalakon
és vastagon terpesztett kapuk fölött dölyfösödnek.
Be sose térek, - lábnyomom mégis otthagyom
s kacagok a világ nem-létén,
mert koponyám az egyetlen szívizom.
II.
Liliomok! Méregszivattyúk!
Zárt ajkakról ömlő ígéretek!
Csobbanásai azoknak, amik sosem múlnak!
Általuk ők leszek – gondoltam, ha már
stukkóvá pingáltak - Aludj tovább jó Sixtusom! -
Véredényeimben az ősrobbanással
a teljesség grálját hordozom.
Fakóvá lenni - mit érdekel engem! -
Győzzenek le, mint a többit aszkéta hétköznapok!
Pergő porok aranyszín ámulását lágy ecsettel
ajkakról vakarom le!
Mit nékem dölyfös szürkék!
Nekem hegedűsök kellenek, akik fáradó istent
úgy zihálnak az égre, hogy az rettenet és egész és szent és barbár és forgatag!
Míg nyelvemen csak az a közös ámulás marad, hogy:
összeérünk
s összeérnek nyelveink,
egymás ajkáról beszélünk felcserélve,
felcsévéztek éveink.
Hé, tuskók! Itt elragadtatás van!
Hé, ti mit sem értők! Többet s jobban nem magyarázzuk!
Aki ért, velünk hadar - lüktetve saját ájulásunk!
Extázisunk a földről elremegve
Istennel paroláz,
s szeretjük még azt is, ki nem ért.
A jóság fegyvere csak néha hahotáz'.
Lebilincselés a sorsunk
s mi aranybikák vagyunk, nemesfém faltörő kosok!
Elmék szűk sikoltó fakapus bejáratán
rézkarcok nimfák és nimbuszok!
Pala-férgek, föld-kukacok, akta-társak! Ez itt Bonviván!
Trója, Verona, Nakonxipán!
- és keskeny kék ég ahova
csak széles lelkek férnek be. -
Férgeitek gyűrűje éhes,
langyos homályban hűlt zene…
Reszkessen, ki úgy érzi: neki nem kellene!
III.
A Császár verandáján
még a nap is szutyokkal kel.
Ide egyedül a természet illő.
Óarany tempóját egyedül
sirályok pörkölt szárnya ússza meg.
Kopog a Szentlélek, szívedet függőn tartja:
szétszakítani azt mesébe illőt.
Dicsőülsz, míg lent
bús borús hordák
Agamemnón hadaival érdektelen összecsapnak.
Borzold át az univerzumot!
Mondj neki bármit, de úgy, hogy
céda bőre beleremegjen!
Égnek érő, meredező szőrszálait, mint diadalívet: tarkódon vidd tovább!
Az "add tovább" a lényeg,
nem a lusta, lapos gát.
Égre kergetett, átforrósított Istenek vagyunk.
Az van csak, ami vagyunk.
A jövő almanachjában nincsenek leölt cirrusok.
Két kézzel fogd a szivárványt:
egyik vége bal, másik a jobb marok;
forgasd meg és ugord át
saját Parnasszusod.
Hűs, sötét alkony, ha rád talál:
csillagszeglet-szöveten, mi bús gallérra esik
fény-szemekből át a szív lőporán,
az épp szétverődő házakból kőpor,
s ha belép, ki arany porban áll:
megérkeztél s megérkezett
az évszázadokkal ezelőtt elhajított, meleg tenyérlenyomatú kő.
Ragadd forró szívedhez szép szelíden.
Az öröklét visszajár.