Modernnek lenni mindenestől
Írta: Tverdota György
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 174
Tverdota György
Modernnek lenni mindenestől
Megjelent az Élet és Irodalomban, PUBLICISZTIKA - LXII. évfolyam, 33. szám, 2018. augusztus 17.
A másodközlés az ÉS szerkesztőségének engedélyével történik.
A Fidesz azt hiszi, hogy miután sorra nyerte a csatáit nehezebb terepeken, a különböző választásokon, az Európával folytatott vitáiban, a gazdaságban, a könnyű terepen, amelyet mindig lebecsült, a kultúra és a tudomány félénk és a gyakorlati életben inkompetens, az érdemi dolgokba közvetlenül bele nem avatkozó képviselőivel könnyű dolga lesz. Szórakoztató ezt a mámoros, a győzelemre előre koccintó önteltséget érzékelni a nagy hangon meghirdetett kultúrharc retorikájában. Persze minden lehetséges, de én nem lennék a helyükben ennyire magabiztos. A huszadik században három kultúrharcos időszakot ismerünk, mindhármat a pénzzel, intézményekkel, törvényi felhatalmazással kitömött hatalom vívta kiszemelt ellenfeleivel, és mindhárom kultúrharc a mindenkori hatalom csúfos vereségével végződött. Van erre esély a mai, negyedik kultúrharcos csapatmozgások idején is. A harchoz persze seregek, és a seregek élén vakmerő élcsapatok, magukat feláldozni merő párbajhősök szükségeltetnek. Ütőlegények, kik az ütést állják – hogy Ady szavait vegyük kölcsön.
Az első kultúrharcot a Holnap antológia, az induló Nyugat folyóirat „beteges, nemzetietlen, dekadens” irodalmárai ellen indították a hatalom birtokosai, az akkori Tudományos Akadémia, az egyetemek, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság, befolyásos folyóiratok, a katolikus egyház harcos publicistái. Jutott az ütésekből a Huszadik Század folyóiratnak, a Társadalomtudományi Társaságnak, a Galilei-körnek, a Kassák körül szerveződő avantgárdnak, a szocialista értelmiségnek. Ismerjük a történet végkifejletét, Ady, Babits, Kosztolányi, Kaffka, Móricz, Karinthy és társaik működésének első korszakát, a fiatal Lukács György körül kialakuló közösséget, Jászi Oszkárt, Szabó Ervint, és persze Bartókot, valamint Kodályt, a Nyolcakat, Kassákot. Ők teremtették meg azokat az értékeket, amelyekre a huszadik századi magyar kultúra épült.
A második kultúrharcot a hatalommal élve és visszaélve a reváns szellemében a Tanácsköztársaság bukása után kiépülő ún. „keresztény kurzus” értelmisége kezdeményezte. A szocialista, polgári radikális intelligencia emigrációban, vagy idehaza inkriminálva, megfélemlítve, Tormay Cécile kezében a gyeplővel, a Napkelet című folyóirat felnyergelve, a tudomány és a kultúra fellegvárai az úri középosztály irányítása alatt, aztán a Magyar Szemlével gazdagon kistafírozva, a destrukció ellenes hadjáratot meghirdetve, az irredentát – és olykor a kódolt vagy nyílt antiszemitizmust – mélyen beleültetve a magyar agyakba. Az igazi kulturális értéktermelés, azoknak a javaknak a létrehozása, amelyekből ma is táplálkozunk, mégis a nyugatosok és szövetségeseik körében maradt. A tehetséges fiatalok a kevésbé jövedelmező, ellenzéki szellemiségű orgánumokat választották. A középszer elfoglalta a jól jövedelmező hatalom védte bensőség kellemes övezeteit. A betiltott és szigorúan és tehetségesen ellenőrzött városi mozgolódás helyett a vidék, a falu bolydult föl, kihordva és megszülve a népi mozgalmat.
A harmadik kultúrharcot Rákosi, Révai, Horváth Márton és társai indították a reakciós Horthy-értelmiség, a klerikális ellenség és a nem reakciós polgári, népi, szocialista, de nem moszkovita szellemiségű intelligencia ellen (részben még Bartók és József Attila ellen is). Nyugdíjazás, az állásból való elküldés, intézmények bezárása, elnémítás és publikációs tilalom, vidékre vagy rosszabb esetben Hortobágyra való száműzetés, sőt, recski tábor, a saját értelmiség anyagi javakkal történő favorizálása, és persze a ház előtt megálló fekete autó... Mindez nem volt elégséges. Az értékek termelése ezúttal is a hatalommal átellenes oldalon maradt.
A mai tudós, kulturális értelmiség örök szégyene lenne, ha ezzel a már jó ideje folyó, de nyílt sisakos arcát csak most felfedő arrogáns kultúrharcos hatalommal szemben letenné a fegyvert. (Bélistázás már 2013-ban is volt, igaz, akkor még szégyenlősen az egyetemi költségvetési hiány csökkentése jegyében küldött el az akkori intézetigazgatóm, a dékánnal karöltve az ELTE BTK-ról húsz másik professzorral egyetemben.)
Ezen a ponton szeretnék kitérni a címben szereplő modernség kérdésére. A felsorolt és utalt magyar írástudók egyáltalán nem voltak hősök. Még a legbátrabb Ady Endre se mindig. Volt köztük szép számmal gyáva, óvatos, jellemét tekintve nem épp szilárd személyiség. Babits egész életében viaskodott a vallásos hajlamaival. Kosztolányi kifejtette, hogy politikailag ő bizony jobboldali. Aztán ne beszéljünk az ötvenes évek magyar értelmiségi elitjéről, amely – tisztelet a kivételnek – kínosan hosszú ideig, évekig kiszolgálta az embertelen hatalmat, legalábbis nem szólalt meg vele szemben. (Na, nem mintha a hatalom birtokosai között olyan könnyű lenne Grál-lovagokat találni!)
Volt azonban egy olyan tulajdonságuk, amely miatt, bármit cselekedtek, tehettek akár a hatalom felé gyáva engedményeket, az uralkodó elit szemében örökre gyanúsak maradtak. Megfertőzte őket a modernség szelleme. Olyan minőség, amely az uralkodó rétegeket mérhetetlenül irritálta. A modernség ugyanis nem liberalizmus, nem szocializmus, nem anarchizmus, nem politikai ellenzékiség. A modernség egyfajta mentalitás. Olyan magatartás, amelynek egyik gyökere a felvilágosodásig ér le, onnan szívja fel tápanyagát. Olyan magatartás, amely igényli a gondolkodás szabadságát. Hajlama van a különvéleményre. Lázadásra, tiltakozásra bujtogató indulatok rejlenek benne. Nonkonformista és emancipációpárti. Feltétel nélkül tiszteli a tehetséget és az egyéniséget. Nyugtalan keresés jellemzi. Ady lírájában és publicisztikájában bőségesen megleljük ennek a típusnak az antropológiáját. E nélkül a nyugtalanság nélkül nincs igazi értékteremtés. A biztos talajról a kockázatosba történő elrugaszkodás nélkül csak középszerű teljesítményeket bír kihozni magából az írástudó. Ez az, amit a mindenkori modernek jól megértettek, és amihez ragaszkodtak akkor is, ha óvatosak voltak, akkor is, ha politikailag a jobboldal felé orientálódtak. Korántsem véletlen, hogy a kortársi kultúrharcosoknak éppúgy, mint mai utódaiknak, nem Kosztolányi kellett és kell, hanem Nyírő József, Tormay Cécile vagy Wass Albert. Tévedhetetlenül kiválasztják a gyengébb minőséget.
Amit ma a hatalom a kultúrharc alapjául lefektet, az nem bír el komoly szellemi épületet. Az értékek, amelyekre hivatkoznak, nem időtállóak, nem állják ki a komolyabb kritika próbáját. Akármennyien hisznek is benne... A kulturális értékteremtésről nem dönthet népszavazás. A tudományban meritokrácia uralkodik, szigorúan, kegyetlenül működő törvények szerint. Azt el lehet érni, hogy ne szülessenek, vagy legalábbis ne kerüljenek nyilvánosságra értékek, útját lehet állni tudományos felfedezések születésének, közzétételének, de központi akarattal, pénzzel, tehetség híján nem jöhet létre kiemelkedő teljesítmény. Még a futballban sem. Hát még a kultúrában!
Hogy mit nevezünk modernnek, hogy a posztmodern része-e a modernnek, vagy sem, ezen lehet vitatkozni. Egy nagy közösségi vállalkozásnak, amilyen a huszadik század eleji nagy kulturális mozgalom volt, vannak elemei, amelyek gyorsan teljesülnek, győzelemre jutnak, s ezáltal időszerűségüket vesztik. Ezeket többnyire az a konzervativizmus is magáévá teszi előbb-utóbb, amely oly vehemensen küzdött ellene. Vannak elemei, amelyek romlandók, változtatás nélkül nem vállalhatók huzamosabban, felületiek, divatjelenségek. Ezek is lekopnak a modernség arculatáról. Vannak a modernségben belső alternatívák, egymással versengő, egymás ellen akár élesen harcoló törekvések, ezek sorsát a kultúra történetén dolgozó szakembereknek érdemes követniük.
Vannak viszont olyan elemek ebben a komplexumban, amelyek tartósan, sőt, kitartóan, mi több, meg-megújuló erővel fémjelzik a modern szellem történetét. Olyanok, amelyek akkor sem veszítik el fontosságukat, ha maga a mozgalom kifullad. Olyanok, amelyeket későbbi korok folytatandó örökségként magukévá élnek. Ilyen visszafordíthatatlan, visszavehetetlen vívmánya a modernség mozgalmának a kultúra (és a tudomány) autonómiájának biztosítása. Magyarországon a huszadik század elején történtek meg ennek érdekében a döntő lépések, s a l’art pour l’art elleni bősz ellentámadás minden kultúrharcos hatalmi arrogancia részéről ezt állította célkeresztjébe. Legyen az Rákosi Jenő vagy Milotay István, sőt, maga Tisza István fellépése a nemzeti érdekeket „eláruló” modernista törekvések ellenében, vagy a keresztény kurzus tollforgatóinak támadásai, vagy éppen a dolgozó néptömegek érdekeire hivatkozó Rákosi–Révai-féle politika. A most induló kultúrharc is az autonómia vívmányait kívánja megnyirbálni vagy eltörölni (ki-ki az étvágyának megfelelően), és percemberkéket hatalomra juttatni, kánonná merevíteni. Aki felelősen gondolkodik szellemi életünk nagykorúságának életben tartásáról, annak ebben az értelemben mindenestől modernnek kell maradnia Rimbaud-val együtt, akár lelkesen, akár rezignáltan jelentette ki a felforgató hajlamú francia szimbolista a címben idézett kijelentését.
Nem a művészetek és a tudományok szabadsága az egyetlen kritériuma az örök modernségnek. A kritika szabadsága, a beleszólás joga, az erkölcsi bornírtság megvetése (magasabb és szabadabb erkölcsiség nevében), a keresztény vagy nemzeti értékekre kirekesztően hivatkozó magatartás elutasítása, az idegenség elleni zsigeri gyűlölettel való szembefordulás, az autochtóniára hivatkozó birtokon belüliek öntelt egoizmusának megvetése is részét képezi a csomagnak. És még ezer dolog. Mi magunk is a kultúra szabadsága ellenében gondolkodnánk, ha ezen a ponton, ahelyett, hogy szélesre nyitnánk a mozgásteret, a modernség nevében korlátokat állítanánk az alkotói és kutatói szándékok, motivációk elé. A kultúrharc senkinek nem jó, legkevésbé azoknak, akiket a fegyverek célba vesznek. Van azonban egy akaratlan előnye. A társadalmi és kulturális élet bonyolult útvesztőiben segít megtalálni a helyünket. Élesebb határvonalat húz a selejtes vagy középszerű és az igazi érték közé. Erős javaslatot tesz arra, hogy mit válasszunk, merre orientálódjunk. Leleplezi az álságos manipulációkat. Ezért ajánlom az olvasónak, a zenehallgatónak, a tárlatok látogatójának, a tudomány képviselőinek mint minimálprogramot: „Il faut être absolument moderne”.