Mocskos kis kudarcaim

Írta: Egervári József


Közzétéve 11 hónapja

Megtekintések száma: 545



Mocskos kis kudarcaim

Mocskos kis kudarcaim
ott viháncolnak körülöttem,
képembe röhögnek,
miközben mindegyik kiharap
egy apró darabot szívemből.
Azt mondják,
ez genetikus és szocializációs
következmény;
kudarckerülő akarok lenni,
miközben régi barátom
jut eszembe,
aki azt mondta:
„a problémát élvezzük,
nem megoldjuk!”
Mocskos kis kudarcaim
tanítanak,
szürkének és semmilyennek
lenni nem bűn,
legfeljebb kellemetlen;
a szerethetőségi vizsgálaton
már sokadszor megbuktam,
tudatalattimban hordom az okokat,
melyek túlmutatnak
a társadalmi berendezkedésen,
az univerzum ismert törvényszerűségein,
a bitek és byteok hidegen
logikus halmazán,
elismerem, bűnös vagyok.
Mocskos kis kudarcaim
elfojtom,
úgy teszek,
mintha nem vennék tudomást róluk,
néha érzem a harapásokat,
ám – olcsó ripacsként –
csak állok a színpad szélén,
és mindig belesülök szerepembe,
mely maga a szereptelenség,
a kispolgári lét diszkrét bája,

a szürkeség és jellegtelenség
mozdulatlansága.
Mocskos kis kudarcaim
ott viháncolnak körülöttem,
leveszem Don Quijote jelmezem,
mely ósdi, feslik a varrás,
színe megkopott,
vigyorom fáradt,
szemem szürkészöld,
már nem csillog.
Ne sajnáljatok,
hogy én nem vagyok szép,
nem vagyok okos,
igyunk egy kávét,
inkább
csevegjünk a világ szépségéről,
a jóságról és a tehetségről.
Már nem ágálok.