Mitiner Marcsi - Életem nője
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 264
Mitiner Marcsi - Életem nője
Már az óvodában megszerettelek…
Össze is firkáltam krétával a jeled.
Hajad lófarokban, rózsaszín masnival,
jól meghuzigáltuk a Rigó Marcival.
Egymás mellett ültünk az iskolapadban,
ahol a legelső félénk csók elcsattant.
Ballagáskor furcsán csillogott a szemünk,
sírtunk és nevettünk,ugyan mi lesz velünk?
Elsodort bennünket messzire az élet,
mindegyik leveled szívembe bevésett
egy - egy piciny heget,mely meggyógyulni rest,
és skarlátbetűként izzik, ha jő az est.
Hosszú évekig a harag útját jártuk,
nagy hegyeket másztunk,pőrén mással háltunk.
Testünk ismeretlen testek alatt izzadt,
s ha jött egy újabb nap csak halványan virradt.
Nem leltük helyünket sem erre, sem arra,
egész véletlenül sodródtál utamba.
Oly régen láttalak, nem hittem szememnek.
Megszólítsalak, vagy szélnek eresszelek?
A metsző szél halkan dúdolta a neved,
ahogy visszanéztél, szemed zöldje perzselt.
Piros kabátodat fázva fogtad össze,
a pillanatunkat a vágy fürösztötte.
Forró szenvedéllyel lettél az asszonyom,
izzó nappalom és perzselő alkonyom.
Combodon, melleden izzadság cseppjeim,
egymásba merülve osztódtak sejtjeink.
Pótolnunk kellett az elveszett éveket,
ölelést,csókokat,a buján édeset,
a vágyat mely feszít,s újra ágyba csábít,
mi együtt létezünk,a múlt már nem számít.
Gyermekem anyja vagy, viruló, érett Nő,
izzó szenvedélyünk körénk pókhálót sző.
Nevelünk, szeretünk, miénk most a jelen,
minden pillanata örömforrás veled.
Az idő nem feled, unokánk karodban,
vér a vérünkből egy szerető marokban.
Nézlek és mosolygok, letörlöm könnyeid,
simítom homlokod ráncos kis gödreit.
Őszülő fejedet már ölembe hajtod,
langyosabb a nappal s csendesebb az alkony.
Reszketve megfogjuk egymás ráncos kezét,
összeforrt életünk, mint egy örök pecsét.