Mit jelent a hó?
Írta: Keck Anna
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 178
Mit jelent a hó?
Aprókat lépkedett. Parányi pont volt a fehér szürkületben. Óvatosan haladt előre, mintha tojáshéjon lépkedne. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy összetörjön a pillanat. Lomhának érezte magát. Két pulóver volt rajta, az utálatos szúrós sapka, és az elmaradhatatlan sétálós nadrág. Bakancsa már átázva. Kis szőke gyerek kuporgott a hátán, hordozóban, teljesen rásimulva a testére.
A kutya fegyelmezetten haladt mellette, csak néha szakította meg egy-egy láb alá kerüléssel, hátha elesnek. Jó csapat voltak így együtt, habár a nőnek kellett összetartani az egészet. Szinte vonszolta magát, a hó mégis valami légies könnyedséget csempészett a jelenetbe. Ha lett volna ember körülöttük, biztos megmosolyogja őket így együtt. De nem volt. A nő nem is emlékezett rá, mikor látott a kutyán, a gyereken, és néhány kóbor őzön kívül utoljára valaki mást. Néha szenvedélyesen kívánt valami élőt látni.
A hó betemetett mindent, a fenyőerdő közepén jártak. Csend volt, csak a saját lépteit hallotta, a puha csikorgást a mohán. A borzasztó hideg ellen csak a mozgás nyújtott védelmet, meg a gyerekkupac a hátán. A baba csendben volt, talán aludt. A szimbiózisukban volt valami megható, így hárman alkottak egy egységet. Keserédes, ha az embernek valaki mással is meg kell osztania a testét, de a nő már megszokta a gyerek ragaszkodását. Talán így kell lennie, gondolta félszegen, mert nem volt más gyerekekkel tapasztalata. Csak a sajátját ismerte. A tapadós követelőzését, és a pár percnyi félszeg csöndet, ami a lárma közé néha beékelődött.
Az élet – a babát leszámítva – csendes volt. Télvíz idején nehezebb, de a nő kedvelte a puritán nehézségeket. Edzették a lelkét. Nem mintha még lett volna rajta mit, de ő úgy képzelte. Néha már hajnali ötkor talpon voltak. A kutyát kieresztette, hogy a kertben elintézhesse a dolgát. Addig ő felöltözött a gyerekkel, hogy menjenek tűzifát hasogatni. A magányban csak egy dolog volt néha gyűlöletes: a mindenre rátelepedő körülményesség. Amiatt, hogy egy pillanatra sem tudja ráhagyni valakire a babát. Tempósan dolgozott, hívogató volt a fűtött kályha képe. A meleg konyhában reggelizni, a réz teáskannában vizet feltenni. A munka eredménye jót tesz a léleknek. Szerette előre látni a következményeket, biztonságérzetet adott. A baba a tegnap sütött kenyérből kapott egy szeletet, vajjal, azt tunkolta az ujjaival. Voltaképp csak maszatolt, nem evett, de a nőnek az volt az érzése, hogy valahogy talán ez a dolga neki. Ő maga keveset evett, vagy egyáltalán nem, jóllakott azzal, ahogyan ott ültek. Sosem gondolta volna, ilyesmi lesz körülötte, pillanatok, amikor a szeretetet tapintani lehet. A szeretet kézzelfogható anyaggá vált, olyasmivé, mint a kovászos kenyér: szivacsos, ragacsos, kicsit formátlan, de valódisága megkérdőjelezhetetlen.
A napok egyhangúak voltak. A kis falu egy utcából állt, kilenc házzal. A csendet általában tapintani lehetett, egy-egy kósza autó törte meg néha. A szántóföldek és az erdő volt a szomszédság. A hó most belepett mindent, torlaszként nehezedett rájuk, ha akartak, se tudtak volna sehová menni. De általában nem akartak. A dolgok rutinszerű egymásutánisága monoton volt, de a békét is elhozta.
Délelőtt a kertben voltak, gyúrták a havat, a gyerek szerette a hideg fehérségét. A kutya bolondul ugrándozott körülöttük. Ebédre összeütöttek valami gyorsat, más talán azt mondta volna, nem rendes étek, de nekik jó volt. Inkább mással töltötték az időt. Egymással. Délután közösen aludtak, a gyerek ágya a nő volt. Ha kikúszott volna alóla, azonnal felébredt, így már inkább nem is próbálkozott.
A nő gondolt néha a városra, és arra, hogy ha elfogy a pénz, dolgoznia kell menni. Szomorú volt, hiába gyötörte néha a magány, megszokta a lassú életet, a csendet, és hogy gondolatból sem kell sok a háznál. A gyereket sem hagyta volna másra szívesen.
Hála kúszott a bizonytalanság érzésébe. Örült a télnek, a háznak, ami már háromszáz éve szolgált nemzedékeket, most éppen őket. Szerette a fa tartógerendákat, amik ívesen, lustán nyúltak el a plafonon, mintegy védőhálóként fölöttük. Szerette, hogy lelke van itt mindennek, van hova befűteni, fa is van még elég, kitart legalább két hónapot. Hogy később mi lesz, azzal most nem foglalkozik, mert ha tenné, sem jutna előbbre.
Tudta, hogy egyedülállóként nem lesz egyszerű sorsa, de most hálás volt. Megtalálta Istent, és érezte, hogy az Isten hatalommal bír, hozzá bármikor fordulhat megerősítésért. Csak kitartóan kell dolgozni, és nem meginogni a hitében.
Délutánonként indultak a hosszú sétára, mint most is. A táj nem változott, de mégis minden nap más volt. Ők voltak másmilyenek, talán bölcsebbek, mint tegnap, néha türelmesebbek, nyugodtabbak, vagy akár fájdalommal telve rótták az ösvényeket. A baba felébredt, és a nő haját kezdte birizgálni, közben mesélt valamit, amit még a kutya sem értett. Bokor rezzent mellettük, két riadt nyúl bukdácsolt elő. Nehezen haladtak ők is. – Kapkodjuk magunkat, gyerekek! – mondta a nő, talán csak magának, mert válasz soha nem érkezett. Be kell még hordani a fát, és felkészülni az éjszakára, mielőtt beköszön az alkony. Katonásan lépkedett, és elképzelte, ahogy maga mögött hagyja a múltat.
Ilyen a hó. Mint az élet, a küzdés, vagy az elmúlás. Egyszer csak vége lesz.