Mit ér a bizalom?
Írta: Haász Irén
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 173
Mit ér a bizalom?
A királyfiakat sem kíméli az idő.
Élnek ők boldogan, míg meg nem halnak, de országukat más országok királyai megtámadhatják, s mert emberből vannak ők is, ugyanúgy szenvedhetnek, bizakodhatnak, örülhetnek, mint bármely más földi halandó, hisz a mesék a valóság álmain alapulnak. Így járt Hófehérke fehér lovas hercege is, kinek országát, melyben örömteli életet éltek együtt, s már őszülő hajjal néztek a tükörbe, egyszer csak lerohanta egy újabb, fiatalabb királyfi, aki mohóságában félresöpörte a mesék unalmas erkölcsi kódexeit. Csatákat vívtak bizony, s harcosok lovai dobogtak patáikkal a Hófehérke szívének oly kedvessé lett földön, s mert a jó sokszor egy pillanat alatt vált át rosszba, ezt a harcot nem nyerhette meg az ő deres fejű hercege, megszakadt szívvel, holtan bukott a porba, s Hófehérkének menekülnie kellett boldog éveinek palotájából.
De hova, merre mehetett?
Már apja sem élt, rokonai nem voltak, gyermekkora dadáit, szolgáit, jó embereit, sőt szülőhazáját is eltemette emlékeiben. A régi udvar méltóságai meg sem ismerték volna, különben is, ritka híradásokból tudhatta már, hogy ott is megfordult a szél, apja halála után egy darabig még uralkodott a mostohája, de legyűrte a népharag, s más királyt választottak az emberek, kivel őneki semmi kapcsolata nem volt. Ott állt minden támasz nélkül, hisz az új uraknak az élet valós törvényszerűsége szerint hódolt be hercegének szinte minden alattvalója, ki addig fennen hangoztatott hűséggel tette zsebre az uralkodó szeretetének, jóságának kézzelfogható megnyilvánulásait, egy szóval sem ajánlva fel az özvegynek támogatást, segítséget.
Mint a mesékben is megszokott, szegények, rozzant viskók tengődő lakói, kik nem is ismerték, sose látták fényben - pompában, nyújtottak falatot, innivalót, szállást bolyongása során. A megtört szívvel botorkáló, sebzett lelkű és fájós lábú öregasszonyt egyszerre megrohanta az elkopott emlék: kis házikó egy erdő mélyén, apró asztalokkal, székekkel, kis ágyakkal, melyen a vánkosok borzas kis fejek éji lenyomatát őrzik; apró csizmák, ruhák, melyeket dalolgatva tisztított meg, s a kockakő kék- fehére, melyet naponta sepert tisztára a víg madárcsicsergést hallgatva. A boldogság szívtágító érzése tért vissza hirtelen, ahogy a törpék vadonára gondolt, mely szülővárosától csak pár lépésnyire feküdt, ha hétmérföldes csizmával számolunk; a megalkuvások nélküli, tiszta öröm és bizalom emléke. Nyomban forró vágy öntötte el, hogy ismét ott legyen, bár úgy vélte, bizonyára más törpék lakják már a kis házikót, hisz évtizedek óta nem hallott régi barátairól. Elszégyellte magát.
Rég volt, tán igaz sem, de csak nem zavarják el…?
Annak, akinek lesik a kívánságait, rohanvást teszik meg, amit parancsol, nehéz elképzelni, hogy nem óhajai szerint működik a világ. A reménytelenné fáradt szemekben új akarat csillant fel, végre tudta, hogy merre induljon.
Hosszú utat kellett bejárnia, hogy megérkezzen; sokszor úttalan utakon, étlen-szomjan, sokszor egy jótét lélek zörgő szekerén, aki elemózsiáját is megosztotta vele. Olykor lidércek, sárkányok riogatták, mágusok fenyegették varázslással, de végül békén hagyták mind, mert leolvasták arckifejezéséről az ősi jelet: öreg vagyok már, mit árthattok nekem, nem félek tőletek. Hogy célja van, amit el akar érni, ott égett a homlokán, s ez elől pislogva kitért mind az ártó szellem, trollok, villők, boszorkányok. Hófehérkét pedig vitte előre az erős elszántság s a kényszer: hazajutni, a kis erdei házba, ahol boldog volt, ahol a szerelmet is megismerte hajdanán. Utána meg is halhatok, gondolta, hisz megvénültem, koldusbotra jutottam – de szépséges életem volt eddig.
Hosszú hónapok teltek el, míg a kis házhoz ért. A törpék otthona most is olyan hívogató barátsággal sugározta fényét a sűrűn álló fák közé fogott tisztáson, mint hajdanán, de kopogására egy vénség nyitott ajtót, görbedt hátú, ritkult hajú, sasorrú asszony, ki tűnődve kapargatta ormótlan bibircsókját, ahogy Hófehérkére nézett.
- Hát visszajöttél – mondta lassan. Hófehérke meghökkenve bámult rá. Csak nem…?
- Te vagy a mostohám…?
- Nem ismersz meg, igaz? – sóhajtott a mostoha keservesen. – Nem csodálom… Eltűnt a szépségem, hipp- hopp, amikor büntetésül elzavart a nép… A tükröm megfeketedett, hogy ne nézhessem magam többé benne, ezüst hajkeféim kitörték saját fogukat, szépségflastromom randa bibircsókként tapadt az arcomra… és ahogy múlt az idő, a varázserőm is elhagyott. Úgy nézz rám, Hófehérke, hogy én már nem vagyok boszorkány többé, nincs hatalmam semmi felett. Nem kell félned tőlem. De gyere hát beljebb…
A kis ágyak, székek, asztalok eltűntek, s ahogy a királylány körülnézett, egy öregasszony avítt berendezésén kívül egy széles pultot látott gyönyörűségesen illatozó, piros almákkal, erdei virágokból, füvekből kötött illatontó csokrocskákkal, krémekkel, pasztillákkal. A mostoha elértette hangtalan kérdését, s kezével végigsimítva a pulton, némi büszkeséggel mondta.
- Azért némi kis hírem maradt még… a városból gyakran jönnek ki hozzám ezoterikus szerekért, bio bogyókért, illatosított ránctalanítókért... tudod, milyenek a nők. Én is ebbe buktam bele… én akartam a legszebb lenni!
- Hová lettek a törpék…? – gyanakodott a hercegné.
- Ó, nem, nem rekkentettem el őket, ha erre gondolsz! Megszűnt a bányászat a környéken, elmentek hát más vidékre. De ők is öregszenek ám… sajnos lassan mind elhaltak…-
sajnálkozott a másik.
- Honnan tudod?
A vénség vesékbe látó szemekkel pillantott rá, míg helyet mutatott, s egy tányéron piros almákat tett elé.
- Nem tudlak most mással kínálni, csak holnap vásárolok. Be kell járnom a városba, már nincs varázspálca meg terülj- terülj asztalkám… A törpék befogadtak, mikor bajban voltam, s mert látták, hogy lassan megjavulok, meg is bocsátottak. Végül jóba keveredtünk. Ott voltam a temetésükön, amint valamelyiket elföldelték…Veled ellentétben, aki elfeledkeztél róluk, amint elvitt a herceg… No, egyél csak, fáradt lehetsz.
- Csak nem képzeled, hogy eszem az almádból? Egyszer már megmérgeztél, hogy bízhatnék benned? – méltatlankodott Hófehérke, de a mostoha mosolygott.
- Oly régen volt az már… Én is, te is másmilyenek voltunk, más volt a helyzetünk is, ma már nem tennék ilyet. Bocsánatot is kérek tőled, őszintén mondom. Meg tudsz bocsátani?
- Nem!
A vénség arca elsötétedett, lezöttyent egy székre, mint akinek összecsuklottak a lábai.
Tehetetlenül nézte a kezeit, s fáradtan szólalt meg.
- Akkor hát mit tehetek érted?
- Menj innen! – szakadt ki Hófehérkéből, s haragosan meredt a mostohára. – Nincs itt semmi keresnivalód! Engem fogadtak be a törpék, engem óvtak tőled, engem sirattak, amikor megmérgeztél. Nekem van helyem itt. Talán nem is igaz, amit mesélsz, talán nem is ismerted őket, és minden hazugság, amit most kitaláltál nekem…
A mostoha tűnődve, szégyenkezve nézett rá, majd szelíden kérdezte.
- Téged is elzavartak? Nincs hol laknod? Igen, már tudom… - azzal felállt nehézkesen, s egy kis táskába kezdte belehajigálni kevéske holmiját. A hercegné elhűlve, kényelmetlen érzésekkel nézte.
- Nem is vitatkozol…?
- Minek? Kemény lett a te szíved, királylány, amilyen az enyém is volt régen. Elmegyek, itt hagyom az utolsó menedékemet, ha ezt akarod… ugyan nincs hová mennem, de ha nem tudsz bízni bennem, úgysem maradhatnék… Majd elkaparnak valahol vándorlás közben.
Az ég megdördült, és hideg, szúrós eső szakadt hirtelen az erdőre. Valahol lecsapott a villám a közelben, az ablaktáblán gilisztaként kunkorodtak le az eső szálai. Vajon a mostoha varázsolta el az időjárást? Hófehérke tépelődött, de választ nem kaphatott. Mégis, bár minden porcikája remegett az együttléttől, önkéntelenül rászólt a vénasszonyra.
- Ilyen időben nem engedhetlek el… Nem bánom, ezt az éjszakát még eltöltheted velem, holnap aztán elválnak útjaink. – S bizalmatlanul hallgatta a mostoha hálálkodását.
Később sem bírt megbékélni. Nem merte elfogadni a bögre teát, hátha mérgezett, inkább maga forrázta a füvet. Nem evett az étvágygerjesztően illatozó, pirosló almákból, mellyel a vénség kínálgatta szabadkozva szegényes kosztja miatt, s nem mert elaludni, amikor lefeküdtek, nehogy a boszorka elvarázsolja. Hiszen, aki gonosz volt, az gonosz is marad, s már egyszer az életére tört. Hiába lett vén, ő meg öreg, a múló idő nem tüntette el a köztük feszülő ellenszenvet…
Kínkeservesen telt el az éjszaka, Hófehérke minden neszre összerezzent, de olyan fáradt volt, hogy végül legyűrte az álom, s hajnaltájt egy- két órára elszunnyadt. A mostoha meg éppen ekkor ébredt fel, s kis kézilámpáját kezében tartva, sokáig nézegette az alvó öregasszony nyugtalan arcát.
- Rosszat álmodtál, ugye? – kérdezte sajnálkozva, amikor Hófehérke felébredt, és újra megpróbálta teával kínálni, sikert azonban most sem ért el. – Mielőtt elmennék végleg, be kell mennem a városba, élelmet vásárolni, hisz nem indulhatok el egy falás étel nélkül a bizonytalanba…
Majd visszajövök a holmimért… Ha esetleg szereleméhes fiatalok keresnének a városból némi szépészeti cikkekért, nyugodtan add el nekik, amit itt az asztalon találsz. Itt hagyom úgyis neked, nem vihetem magammal… egy kevés ennivalót is hozok neked.
- Én elmegyek körülnézni talán a környéken… - sóhajtott erőtlenül Hófehérke, aki nem akarta látni a vénasszony távozását. Kétségek gyötörték tetteinek helyessége miatt, de bárhogy csűrte- csavarta, forgatta magában a dolgot, nem bízott a mostohában. Az szelíden bólintott.
- Az is jó. Talán nézd meg az üvegkoporsót, amiben ellovagolt veled a herceged. Mióta elkergettek engem, emlékhellyé alakították apád régi alattvalói, szép, kis tisztás van ott most, ahol megbotlott a ló, és a csutka kirepült a szádból. Csupa virág, ciprus és leander.
Emléktáblát is kaptál… én szoktam a virágokat gondozni…
- Micsoda? Faramuci helyzet… - hökkent meg a hercegné.
- Legalább jóvá tehettem valamit…
A boszorkány elindult a város felé, Hófehérke pedig az üvegkoporsó irányába. Nem volt igazán sétálóidő, nehéz felhők úsztak az égen, az éjszakai vihar még nem adta ki minden mérgét, de inkább az erdő, mint az emlékekkel teli házikó… Jó órába beletelt, mire odaért, nem is emlékezett már, milyen messzire lovagolt a herceg, mire megbotlott a ló, és ő életre kelt az üvegkoporsóban.
A koporsó sem a régi volt, a hálás utókor szépen felújította, vagy talán másikat készítettek? Kis emelvényre állították, illatos virágok vették körül, vastag falainak, erős vasalatának nem árthatott a zord idő sem. Bókoló ciprusok közt, árnyas fák alatt szinte a békés elmúlás időtlen vágyának illúziója testesült meg benne.
Hófehérke kíváncsian előre hajolt, hogy kipárnázott belsejét megvizsgálja, amikor nagy dördüléssel megint leszakadt az ég, s a hosszú esőkígyók ostorként verték ruháját. Védelmet keresve a fák alá futott, de ott sem volt jobb a helyzete, pillanat alatt bőrig ázott, és semmit sem látott a közelben, ahol megbújhatott volna. Hacsak a koporsó nem…
A hercegné odaszaladt, és bebújt a koporsóba. Minden erejére szükség volt, hogy a nehéz, vastag üvegtetőt felemelje, de végül sikerült, és kimerülten hanyatlott hátra, kényelmesen elvackolódva a szerkezetben. Meleg volt belül és puhaság, emlékek és biztonság. Elégedetten nézte, ahogy az eső hasztalan veri fedelét és oldalait a koporsónak, ahogy a szélvihar oldalához csapkodja a vizet, de egy csepp sem kerül a dupla szigetelésű alkotmányba.
Ahogy kétségek közt hányódott, vajon ismét a mostoha varázslatára kapta el a vihar, vagy sem, lassan kiderült az ég, elállt az eső, a tisztás is kivilágosodott. Hófehérke megemelte a tetőt, hogy kikecmeregjen, de az nem engedett. A fedél zárja lecsukáskor bekattant, foglyul ejtve a királylányt, belülről pedig nem lehetett kinyitni. Bent rekedt menthetetlenül, étlen-szomjan, fogyó levegővel.
Az első órában még próbálkozott, a másodikban is reménykedett, de lassan számot vetett a helyzettel. Ebben az időben nem várhatók látogatók, akik kiszabadítanák. A szigetelés hiányossága sem menthette meg, hisz máris érezhetően romlott a levegő, és emelkedett a hőmérséklet. A mostoha a városban, ki tudja, mikor ér vissza; ha visszaér, eljön-e ide keresni őt, aki elzavarta a nagyvilágba; s kitart-e addig a levegője?
A harmadik órában már nehezen lélegzett. „Hiszen csodálatos életem volt, kevesen mondhatják el, hogy annyi jót és szépet kaptak a sorstól, mint én” - tűnődött, amíg a fogyó oxigén altatóként nyugtatta ereit, s beletörődve bámulta az összehajló fák fölötti, tenyérnyi ég kékjét. „Szép napsütésben fogok meghalni…” S utolsó gondolatával is tanakodott, vajon a vénség varázslata idézte-e fejére a bajt… azután már semmire sem tudott koncentrálni.
A görbedt hátú, ritkult hajú, sasorrú asszony hajolt fölébe, amikor magához tért, ki tűnődve kapargatta ormótlan bibircsókját, ahogy Hófehérkére nézett.
- Megmentetted az életemet… Miért? - nyögte az hitetlenkedve, ahogy kikászálódott a koporsóból, és meg tudott szólalni. A mostoha elégedetten bólintott.
- Mert nem zavartál ki az esőbe tegnap este. Megbíztál bennem, annak ellenére, hogy minden porcikáddal féltél tőlem. Letudtam az adósságomat… most már meghalhatok – és motyóját hátára vetve útnak indult.
- Várj… csak még azt mondd meg, varázslat volt…? - kiáltott utána Hófehérke.
De a mostoha eltűnt, és senki sem válaszolt.