Mint a tej
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 413
Mint a tej
Két hete tombolt a kánikula, a tükörsima égből dőlt a forróság, az autók hullámosra gyűrték az aszfaltot, a buszon nem működött a klíma.
Az asszony testén apró patakokban folyt az izzadság. Állandó kedvetlenség gyötörte. Válása óta partvonalról nézte az életet, magányos volt. Zuhanó önbizalma sem kedvezett egy újabb kapcsolatnak. Hevenyészett diagnózisát, hogy nőként már nem vonzó, nem kell senkinek, az élet kezdte komolyan venni. Az ismert tézis, hogy a lélek bajai párban járnak a testiekkel, nála beigazolódni látszott. Sokat fájt a feje, most is érezte a kezdődő migrén, idegesítő lüktetését. Jólesően csapta meg a lépcsőház hűvöse, elégedetten nyugtázta a felvonó halk zümmögését. Mire a nyolcadik emeletre ért, előkotorta a lakáskulcsot is, de nem tudta kinyitni az ajtót, mert akadt a zárban. Albérlője megint benne hagyta a kulcsot. Indulatosan nyomta a csengőt, tusolni akart, behúzni a függönyöket, és aludni. Enni sem fog, ugyis kövér.
Mi van ezzel a lánnyal? Most már szünet nélkül nyomta a csengőt, zsibbadó, bal karjába gyűjtve valamennyi csomagját.
Halk motozás után föltárult az ajtó.
- Végre! – sisteregte, fáradt gőzként hagyta el a mérge. A sóhajtásnyi konyhában lepakolt, és első útja rögtön a fürdőszobába vezetett. Megütközött azon, hogy lakója még mindig a sarkában van.
- Valami baj van Ica? – kérdezte sürgetően.
- Nóra, itt a fiúm – kicsit hetykén csúsztak ki a lány száján a szavak - Azt hittem, ma túlórázol - tette hozzá.
Az asszony keze önkéntelen mozdulattal fogta össze kigombolt blúzát, hang nélkül meredt a lányra. Megnézte, most nézte meg először mióta hazajött. A szeme végigfutott a sebtében felkapott póló alól kiragyogó testen. Eddig úgy tűnt, lapos, keszeg, hosszú ez a lány. Tévedett, karcsú, izmos, kerek apró mellű, és fiatal. Az arcába nézett, festetlen, nedves ajkak, kicsit riadt, de magabiztos, szürke szempár. Rázta a fejét, kényeskedve vetette sörényét egyik válláról a másikra, mint akinek hosszú a mustra.
- Hát ez valami új - szólalt meg végre rekedten.
--Elküldjem? – a hangja kicsit ellenséges volt.
- Már mindegy, de ide, többet, ne! - a mondat végéről elmaradt az állítmány, de értették mind a ketten.
- Majd csendben leszünk. - ígérte cinkosan.
- Menj! - mondta a hangnak, mert nem nézett többet rá, anélkül is látta az ajtó becsukódó fényes hátán, a csillogó csempén, zárt szemhéja mögött élesen, elevenen.
Mikor pillantása a tükörre esett, szinte meglepődött, hogy onnan a saját arca néz vissza.
Egészen közel hajolt, mint aki leltárt készít: negyvenöt éves, elvált, kövér, és magányos.
Ma különösen az.
Ha a lány egyedül lenne, nem érezné ennyire. Ez a szituáció aláhúzta, felnagyította, eltorzította magányát. Úgy tervezte sokáig zuhanyozik, szerette a testére záporozó vizet hosszan folyatni, fürdetni benne az arcát, nyakát, kimosni a szomorúság marta árnyékokat, megitatni szomjas bőrét, érezni újra feszülését.
Helyette, idegesen csutakolta, gyűrögette testének redőit.
- Háj, csupa háj. - dünnyögte undorodva. Kis krémet maszatolt magára, pongyolába bújt, és óvatosan becsukta a fürdőszobaajtót
–Normális vagyok? Ez az én lakásom – újra kinyitotta és nagy ívben belegyintette, hangosan csattant az ajtó, összerezzent, ezt sem akarta. Természetesen kéne viselkednem, de képtelen vagyok rá. Az egyetlen hely, ahol eddig biztonságban éreztem magam az otthonom. Most, mintha vendég lennék, egy gátlásos vendég.
Fejfájása felerősödött. Nem veszek be semmit, majd kialszom. Súlya alatt meg-megnyekkent a heverő, mire eltalálta a megfelelő pózt. A neszek is elültek. Milyen csend van.
Ezek milyen csendben vannak.
Lapítanak, vagy megzavartam őket?
Aludni kéne! Még soha nem vágyott ennyire az álom önfeledtségére, az egyetlen lehetőségre, ami kimentheti ebből a helyzetből. Karjával elfedte a szemét, könyökhajlatába fúrta az arcát és azt játszotta, hogy csak a kar az övé. Közben agya lázasan dolgozott.
Holnap elküldöm, keressen új albérletet. Nem retorzió, csak valami megváltozott.
Jól megvoltunk, amíg egyenlőségi jelet tett közénk, hogy a lány jelentéktelen, nem kell senkinek. Együtt tévéztünk, olvastunk, beszélgettünk. Tanúja volt ez a lány a sok-sok magányos estének, éjszakának.. Elhitette, hogy sorstársak vagyunk, ő is magányos.
Hazudott, talán nem is először van itt a fiú. Milyen alattomos!
Idegesen fészkelődött, kidobom, holnap kidobom, lovalta bele magát egyre jobban.
Elég volt!
A másik szobából halk nevetés szűrődött át. Annyira halk, hogy először azt hitte képzelődik. Szinte moccanás nélkül fülelt. Nem tévedett, a lány kuncogását lágy férfihang satírozta. -Ezek rajtam nevetnek. Röhögnek. – ismételte meg. Aa szándékosan durva szótól kicsit megkönnyebbült.
Majd belső remegés, vacogás kerítette a hatalmába, a lába jéghideg lett. vágya az alvásra még sürgetőbb.
Felkelt, behozott a konyhából egy pohár vizet, természetesen mozgott, úgy tűnt, hogy megfeledkezett, arról a kettőről odaát.
Gyakorlott ujjakkal, csöppet sem kapkodva bontotta ki az első csomag altatót, kis tétovázás után a másodikat, a harmadikat, mind.
Aludnom kell! - indokolta félhangosan, mikor az utolsó kis tasakot is kiürítette.
A tenyerét rászorította a pohár szájára, és összerázta.
Álomturmix.
Hirtelen nagy fáradtságot érzett. talán el tudnék aludni nélküle, futott át az agyán.
Pillantása a pohárra esett, hűvösen, hívogatóan csillogott, mint a tej. Kínzó szomjúságot érzett. Megitta, olyan gyorsan hajtotta fel, hogy csak az utolsó korty után érezte milyen keserű.
Visszafeküdt a heverőre, nézte a szobát, szép, színes, kényelmes, úgy hordta össze minden darabját, akár fecske a fészkét. Most kirepülni készült a madár.
A vékony falon ismét átszökött a nevetés, de a közelgő álom már csendet szorított a fülére.