Mindig
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 347
Mindig
Mindig szomorú leszek, ha meglátom a fotóját, vagy ha egy új írását olvasom. Azt hiszem, rólam szól, nekem írja.
Jó is lenne.
Nem lenne jó.
Haraggal váltunk el.
Melyik kapcsolat nem végződik haraggal?
Olyan nincs. Azok nem szerették egymást. Nem vártak semmit a másiktól. Hogy szeresse őket. Végig.
Ne mobilozzon, ha beszélek hozzá. Ne nézegesse, hogy ki üzent.
Én vagyok. Én leszek. Amíg világ a világ.
Hamar véget ért. Amint kidobtam a mobilját az étterem ablakán. Bele a halastóba.
Ő csak nevetett. Hogy nem lehetek ilyen primitív. Aztán belegázolt a vízbe.
Amikor kiemelte a telefont, úgy tartotta a magasba, mint a New York-i szabadság szobor a fáklyát.
Győztesen, diadalittasan.
- Látod, vízálló, köcsög.
Nem vártam meg, hogy kijöjjön a partra. Érzi az ember, ha vége van valaminek.
Még ma is néha, álmomban, az étteremben a kezét nézem. De nem mobilozik. Rám figyel. Azt magyarázom neki, hogy milyen nehéz újrakezdeni. Megbízni. Hogy a következő képes lesz. Arra a szeretésre. Rám kacsint, miközben mondja:
- Az előző jobb volt. Ő bezzeg szeretett. Elég sokáig.
- Hisz az te voltál.
- Nem szerettél eléggé. Nem elég ideig.
Álmomban végül mindig kidobom az ablakon a telefonját.
Így telik el az élet.
Várva. Remélve.
Őt akarom. Minden nőtől. Azt a szerelmet várom. Amit tőle nem kaptam meg. Ők pedig megígérik. Aztán mégsem adnak bele mindent. Azt mondják, úgyis véget ér.
Mindig így volt.
Mindig.
Mindig eldobom a mobiljukat.
2017 márciusában a Vendégoldal Turczi István szerkesztésében készült. A szerző Turczi István Íróiskolájának tagja.