Mindennapi terheink
Mindennapi terheink
Lerogyok a nyikorgó irodai székemre az íróasztalom mögött. Egy kicsit feljebb húzom a
bilincset a csuklómon, hogy megdörzsöljem sajgó nyomát. Még nem sebesedett ki, ami a mai
nap első jó híre.
Arrébb tolom a két bőröndömet, a ládát és a kézitáskát, hogy elférjek. A „kényelmesen”
erős túlzás, de lehetne sokkal rosszabb is. Az iroda másik felében a mindig korán érkező Bob
gubbaszt, instant kávéját kortyolgatja, hat különböző színű ládája és két csíkos bőröndje
bevehetetlen erődként zárja körül, amitől ő maga már alig látszódik.
Szegény fickó. A többiek szerint esélye sincs arra, hogy bármelyiktől is megszabaduljon.
A viszonzatlan szerelem ládáját még csak-csak eltüntethetné valahogy, ha igyekezne, de a
gyerekkori bántalmazás bőröndje nagyobb, mint amit valaha láttam.
Nem mintha jogom lenne beleokoskodni mások lelki terheibe, a szülői elvárások
bőröndöm nap végére olyan, mintha egy harminc kilós súlyt vonszolnék magam után. Ja igen,
mert pontosan ezt csinálom.
– Adaline, Bob, egy újabb nap a Paradicsomban – köszön a megszokott módon Jedrik, és
könnyed léptekkel odasétál a velem szemben álló asztalához.
Hiába igyekszem, irigység marja a belsőmet. Egyetlen bőröndje kicsi, és alig lehet
nehezebb, mint az én kézitáskám. A rajta éktelenkedő felirat szerint a kollégám csak
értelmetlennek érzi az életét. Igazi mázlista.
A gépem betölt, ezért elkapom Jedrikről a tekintetem, és inkább áttanulmányozom az e-
mailjeimet, ameddig megérkezik a reggeli ellenőrzés.
– Mirjam? – kérdezem a többiektől, amikor feltűnik, hogy még nem teljes a létszám az
irodában, pedig már negyedórája tart a munkaidő.
– Már megint eluralkodott rajta a szorongás – feleli Jedrik kelletlenül. – Az előző
ellenőrzésen még átcsúszott, de figyelmeztettem, hogyha továbbra is ennyit aggódik, nem
lesznek vele elnézőek.
– Mennyit kaphat? – fintorgok.
– Egy tíz kilós ládát. Legalább – okoskodik Bob, és kihúzza magát a székén, hogy jobban
rálássunk, miközben drótkeretes szemüvegét igazgatja. – A szorongásért átlátszó jár.
– Szívás – sóhajtok fel.
Kopognak az ajtón, érkezik a reggeli ellenőrzés. Két fehérbe öltözött fazon, orvosi
köpenyben, maszkban. Csak a szemük látszik ki. Rutinellenőrzés ide vagy oda, ahogy
végigpásztázzák az irodát, az egész testem megfeszül. Általában jól kezelem, de Mirjam
hiányzása egy kicsit megvisel.
– Ideges? – kérdezi a magasabb, a hangja alapján férfi, és közelebb lép hozzám.
– Rosszul aludtam – felelem gépiesen.
A kezében lévő dossziéba pillant, és átfutja az adatokat.
– Családi problémák? Munkahelyi kiégés?
– Csak zajos szomszédok – magyarázkodom.
– Értem. Ebben az esetben egyelőre nincs okunk azt feltételezni, hogy az idegesség
valami kóros lelki állapotra utalna. Még nem küldöm el további kivizsgálásra, feljegyzem, és
meglátjuk.
Ahogy elfordul tőlem, kifújom a benntartott levegőt.
Miután átvizsgáltak mindannyiunkat, ellenőrzik a csuklónkon és a bokánkon a
bilincseinket, szép napot kívánnak, és már túl is vagyunk rajta. Mirjam üres helyét egy
pillantásra sem méltatják.
– Lehetnél óvatosabb – sziszegi Jedrik. – Gondolom, nem hiányzik egy cuki kis hátizsák
a gyűjteményedbe.
A szememet forgatom, és szeretnék visszavágni valamit, de igaza van. Tényleg nem
hiányzik.
Néhány perccel később már bele is feledkezem a munkámba, az ellenőrzés kellemetlen
emléke elillan. Sokakkal ellentétben, én tényleg szeretem, amit csinálok. Legalább attól nem
kell tartanom, hogy ezért is a nyakamba akasztanak valamit.
Már a harmadik jelentés végén járok, amikor ismét kopognak az ajtónkon. Declan a
szomszédos irodából bedugja a fejét hozzánk. Magához képest meglepően izgatott, ami csak
egy esetben fordul elő.
– Új munkatárs? – mosolyodom el.
– Naná, de ilyet még nem láttatok. A kiscsaj állítólag alig húsz éves. Hét bőrönd, három
láda, és két kézitáska. Iskolai kirekesztés bőrönd, ami van vagy huszonöt kiló, szegénység
láda, és van depresszió táskája is. Nem értem, hogy vehették fel. A pénzügyön fog ülni, de
már most azon aggódnak a többiek, hogy mennyire lassítja majd a munkát. Állítólag fél órája
indult el a lépcsőn, hogy felmenjen a HR-re, és még nem ért oda – hadarja Declan. A kezén
lévő három bilincs megcsörren, amikor beletúr a hajába.
– Megint túlzol – rázom le, de persze nem hagyja magát.
– Nézd meg, ha nem hiszed el!
A csomagjaimra pillantok, aztán vissza Declan várakozó arcára, és felsóhajtok. A
kíváncsiságom győz.
– Jó, legyen.
Kimászom az asztalom mögül, és a vállamra veszem a kisebb táskámat. A túlzott
önkritika ládám a bőröndjeimre kerül, mint mindig, így könnyebben húzhatom őket. A
folyosón már alig veszem észre, hogy velem vannak.
Nem sokan lézengenek errefelé, így egészen szabadon mozoghatunk. Nincs is annál
rosszabb, mint amikor két ember lelki baja véletlenül találkozik a munkahelyi folyosón.
Rögtön megértem, miért nincs sehol senki, amikor megérkezünk az előtérbe, az emeletre
vezető lépcsőhöz. A kollégáim jó része itt csoportosul, és a felfelé tartó lányt figyelik. Nem
feltűnően, éppen csak oda-oda sandítanak, miközben mind úgy tesznek, mintha ez lenne az
egyetlen hely, ahol megbeszélést tarthatnak.
Declannel behúzódunk a sarokba, hogy megbújhassunk a többiek között, de azért úgy,
hogy még jól lássunk.
A fiatal lány a hatodik lépcsőfoknál jár. Szőke hajfonata kibomlott, arca vörös az
erőlködéstől, ahogy egyik nehéz terhét pakolja fel a másik után, aztán megpihen, kifújja
magát, erőt gyűjt.
– A szégyen hátizsákomban fogadok, hogy nem jut fel nap végéig – hallom a
kávéautomata előtti csoportból.
– Kinek kéne a te hátizsákod? Van sajátom – mormogja valaki más.
– Feljut. Én mondom. Ha valaki ennyi lelki terhet cipel nap, mint nap, kizárt, hogy
feladja – dünnyögi egy idősebb férfi a bejáratnál a porta mellől.
Feszült figyelemmel kísérem a lány erőlködését, aki olyan elszántsággal mászik felfelé,
amilyet még soha nem láttam. Liheg és folyik róla az izzadság, de mintha egy cseppet sem
zavarná.
Miért kell egyedül szenvednie ezzel? – rágódom rajta magamban.
Aztán inkább elhessegetem a gondolatot, és elfordítom a fejemet. Tudom, hogy mindenki
csak magát védi. Nem cipelhetjük egymás terhét, a szabályszegésért büntetés jár, a
súlyelosztást a bilincsekben lévő szenzorok figyelik.
Ráadásul nem is ismerem őt, akkor miért bánt ennyire? Mégsem tudom figyelmen kívül
hagyni a mellkasomat szorító érzést.
Bizonytalanul lépek egyet felé.
– Adaline, mi a fenét művelsz? – hallom magam mögül Declan hangját.
Én sem tudom, de nem válaszolok. Amikor a lány megbotlik, nagy levegőt veszek, és
mielőtt meggondolhatnám magam, átfurakodom a csoportok között. Nem kérdeznek, szó
nélkül átengednek. Valószínűleg értetlenség ül az arcukon, de nem nézek senkire, nehogy
meghátráljak. Mire észbe kapok, már ott állok a lépcső előtt. A gyomrom görcsbe rándul attól,
amire készülök, de figyelmen kívül hagyom.
Nincs sok időm, az ellenőrök hamarosan megérkeznek. Amikor elindulok felfelé, minden
elcsendesedik, csak a bőröndjeim puffanása hallatszik, ahogy egyik fokról a másikra teszem
őket. Bonyolult és fájdalmas művelet. A bilincs a csuklómba vág és a bokám is megsínyli, de
én csak a lányra összepontosítok.
Gyorsabban haladok, mint eddig bármikor. A lány a hetedik lépcsőfokon ül, arcán
hitetlenkedés suhan át. Terhei körülötte sorakoznak, és sokkal nehezebbnek tűnnek, mint az
enyémek, mégsem riadok vissza. Senkinek sem kellene ennyit cipelnie, főleg nem egyedül.
Odaérek mellé, és felé nyújtom a kezemet, ő pedig elfogadja. Az enyémen két bilincs, az
övén öt.
– A HR-re mész, ugye? – kérdezem. A lány lassan bólint, látom rajta az óvatos
reménykedést. – Segíthetek?