Miattam történt
Írta: Kiss Zsuzsanna
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 54
Miattam történt
– Persze, hogy el kell menned a temetésére – nézett rám szigorúan anya. – Ez a minimum.
Nem vitatkoztam, nem volt erőm hozzá. Viszont azt sem tudtam, mégis hogy dughatnám
oda a képem ezek után. Hogy nézhetnék bárkinek, a családjának, az anyjának a szemébe?
Azt mondják, kiváló úszó volt. Vízimentő. Akkor mégis hogy történhetett ez meg?
Strandoltunk a haverokkal. Szokás szerint beúsztunk jó messzire, a bójákon is túlra. A
hátamra fordultam, és csak lebegtem a vízen, a hullámok lágyan ringatták a testemet, az
arcomat sütötte a nap. A strandolók távoli hangoskodását kizártam a fejemből, helyette a víz
andalító csobogására figyeltem. Egyszerűen imádom ezt az érzést, amikor nincs más, csak én
és a lebegés, és teljesen eggyé válok a természettel. Láttam ugyan a horizonton emelkedő
bazi sötét felhőt és a parton pirosan villogó viharjelzést, azt gondoltam, még lesz időm
kiúszni a partra. Nem volt. Az egyre vadabb hullámok átvették az uralmat a testem felett. A
következő kép már az, ahogy a parton köpöm a vizet, a közelben pedig piros-neonsárga ruhát
viselő mentősök tömörülnek egy nagy körbe, kiabálnak, majd kimondják a rettegett szót:
“Elvesztettük.”
Most fekete ingben és nyakkendőben álltam a tükör előtt. Mindjárt indulnom kell. Anya
felajánlotta, hogy eljön velem, hátha úgy könnyebb lesz, de visszautasítottam. Nem akartam,
hogy könnyebb legyen.
A ravatalozó tele volt fekete ruhás, szipogó emberekkel. Alig láttam tőlük a középre
kihelyezett, fehér virágokkal körülvett urnát, mellette egy gyászszalagos fényképet az
elhunytról. Barna hajú, mosolygós srác. “Bozók György, élt 34 évet”, mondta a felirat. Még
élhetett volna. Még élhetne, ha én nem vagyok ilyen hülye. A kezem ökölbe szorult, a
körmeim erősen belevájtak a tenyerembe. Mit érezhetett az utolsó pillanatokban? Tudta, hogy
vége, ennyi volt? Nap mint nap kísértett a kép, ahogy az utolsó lélegzetét veszi, ahogy több
liter piszkos víz ömlik a tüdejébe, fájdalmasan, égetőn. Sokat szenvedett vajon? Megálltam
egy félreeső sarokban, távol mindenkitől. A bűntudat éles karmokkal marcangolta a lelkem.
Megadtam magam neki. Marcangoljon csak, megérdemlem.
A hosszú és szomorú szertartásra alig tudtam odafigyelni, mert végig az járt a fejemben,
amikor majd oda kell mennem a hozzátartozókhoz részvétet nyilvánítani. Mit mondok majd
nekik? És mit mondanak ők? Kiabálnak majd velem? Elátkoznak? Felpofoznak, aztán
elzavarnak?
Megindult a menet a verőfényes napsütésben a sírhely felé. Ólomlábakon követtem. A pap
áldást mondott, a családtagok megálltak a betemetett, virágokkal boritott sír mellett a
szemüket törölgetve. Hogy gyűlölhetnek engem, azt az eszetlen kölyköt, aki figyelmen kívül
hagyta a viharjelzést!
Egész idő alatt próbálgattam magamban, hogy mit fogok mondani: fogadják őszinte
részvétemet, és kézfogás. Ennyi. Ki fogom bírni.
Mikor azonban rám került a sor, és az ötvenes évei végén járó, fekete kalapos hölgyre
néztem – ő volt az anyja –, a torkomra forrt a szó. A térdem úgy reszketett, mint erős szélben
a nádszálak, melyek alig bírják megtartani a fejüket.
– Én… – kezdtem elhaló hangon. A nő rám nézett, láttam a szemében, hogy tudja, ki
vagyok. Várt.
– Annyira sajnálom! – szakadt ki belőlem. Egész testemben remegve zokogtam,
védtelenül és kiszolgáltatottan, a könnyek végigömlöttek az arcomon, eltakartam a
kezemmel. A gondolataim szörnyű vádakat szórtak rám, a szívem majd kiszakadt a helyéről.
Amikor ismét képes voltam a nőre nézni, azt láttam, hogy felém nyújtja a karját. Ölelésre.
A csodálkozástól még a sírást is abbahagytam. Nem gyűlöl azért, amit a fiával tettem?
Megbocsát?
Közelebb léptem, erre magához húzott. Nem mondott semmit, és nem is volt rá szükség. A
zihálásom lassan csillapodott. A lelkem, ha nem is nyugodott meg teljesen – sose fog –, a
gyilkos önvád mellett elkezdett valami mást is érezni. Valami fájó, enyhén lüktető,
ugyanakkor vigasztaló torokkaparást.
Hálát.
Lassan abbahagytam a szipogást és kibontakoztam az ölelésből. Feltámadt a szél, lesodort
egy pár szál virágot a sírról. Odamentem, és megigazítottam őket.