Megvilágosodás
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 291
Megvilágosodás
Hányszor hívtál már s indultam feléd
bizonytalan léptekkel a porban,
halványan hallottam égi zenéd,
anélkül, hogy tudtam volna, hol van
ki üzen,
vagy talán mélyen, bennem
zendül reményből mégis a csoda,
ami miatt messzire kell mennem,
és útközben kiderül majd, hova,
és mint vásári tükrös szobában
mindenfelől intett hímzett fátyol,
s feloldódtam a kínált csodában,
fent lebegve közel volt a távol.
Hegytetőkről völgykatlanba nézve
jó hírnökként igét büszkén vittem,
elfelejtett imákat idézve
kerestelek, s mikor már azt hittem,
közel vagy, abbamaradt a zene.
És mert a bűn csábítóbb a hitnél,
hosszan sodort a mohóság szele,
a Nap felé szálltam, vagy Te vittél,
rongy lelkemért másokat okoltam,
láttam szépet, zavaros homályból,
láttam halált a földi Pokolban,
láttam kínt, mit lefedett csöndsátor,
láttam angyalt, árnyak közül nézett,
kezét felemelte, hogy megáldjon,
és suttogva megnevezett téged,
leintettem, hogy egy cseppet várjon,
láttam, míg a templom torka elnyelt,
szentjeid közt lelkek mint cikáznak,
és láttam a fiadat. Az Embert.
Ki meggyötört gazdája-e háznak.
Rózsaablak ragyogott előttem,
s tükröződött színesen a földön,
felnéztem az oltárra erőtlen,
s megértettem: ez is csak egy börtön.
Láttam gyertyát, szöget a kereszten,
simította talpam hűvös márvány,
hívott fiad, hogy most felfedezzem,
de hirtelen úgy tűnt, csak egy bálvány,
padok között magányosan mentem
és rám nézett néhány hívő ember,
azt hiszem, hogy megértettem menten,
ezeknek a Szent Biblia nem kell,
ahogy ülnek megváltásra várva
ők is csak az elmúlástól félnek,
s el akarják hinni, nem hiába
járnak ide, s ha zendül az ének,
benned, általad majd tovább élnek,
és a kezük imába, ha dermed,
utat nyitsz talán bennük a fénynek,
nyílt boldogság tölti meg a termet,
s aranyfüstös szobrok között járva
megérintett suhogva a lelkük,
reménykedő halandók bús álma,
szemeikben galaxisok égtek,
áhítatban és semmit se látva,
együtt szóltak, ültek, álltak, léptek,
nem gondolva az éhes halálra.
Láttam hideg szemükben a szégyent.
Hogy feltámadásban ők se bíznak.
Bebeszélik maguknak az Édent.
S minden gyengét maguk közé hívnak.
Láttam a tőrt a vakok kezében.
Láttam foszlott felhőit egemnek.
Láttam a tőrt merülni a vérben,
míg nevedben rendet tenni mennek
akik szelíd áhítatban ülnek
érdekből tán ölni fognak érted,
gyilkosságok céllá szentesülnek,
s ünnepelnek, pedig nem Te kérted.
Aztán lassan lépcsőn botladoztam,
messze tűnt a megálmodott Éden,
mit reméltem...
Csak keservet hoztam.
És bevallom: akkor újra féltem.
Minden út lejt a sírgödör felé,
csak hízelgés az emberi hála.
Ki kerül majd a Te színed elé?
Nem kulcsolom kezeim imára...
Ha létezel, elég munkád akad.
Nem lehet a Hit, az ima fegyver.
Szomorú vagy? Maradj hát hallgatag.
Tévedésből szól Hozzád az ember.
Menekülök most, elfutok sután,
elfúlt szavak közé akad lábam,
nem hiszek életben halál után,
hiszek élet utáni halálban.