Megtartott
Megtartott
- a remény balladája -
Az első melegebb tavaszi napok egyikén születtem, áprilisban. Nehezen tudtam
csak kibújni a kemény talajból, a sok vadnövény makacsul ölelte az útszéli földsávot.
Lassan, napról napra nőttem, leveleimet bontogatva a friss tavaszi szélnek. A sok
napsütéstől hamar virággá váltam, pompázva egy szinte néptelen földút mellett.
Egy nap viszont váratlan dolog történt: nehéz lábaktól kezdett remegni a föld,
majd minden sötétbe borult. Csak egy fáradt szempár megtört fénye vetült rám.
Portól szürke arcából, sűrű szemöldökei mögül pillantott rám egy ember. Sosem
láttam még embert ezelőtt. Furcsa alkata volt, mint egy felágaskodott állat. Lábain
vaskos bakancsot hordott, ruhája olyan volt, mint vad lombok elfolyó tánca a
szélben. A haja rövidre volt vágva, mindenhol egyforma rövidre.
Felém nyújtotta a karját, azt, amelyik nem volt felhő színű ruhával felkötve, és
körém fonta ujjait. Csak egy apró mozdulat a mutató- és középső ujja közt és
hirtelen fájdalom hasít keresztül rajtam. Mintha mindentől elszakítanának, mintha
kettétörnék életem szárát, minta mindennek vége lenne.... De nincs. Nagyon fáj,
jobban, mint mikor egy gonosz folyondár fojtogatott, igen, annál is jobban. Éget és
valami módon még azok a gyökerek is fájnak, amiktől elszakadtam. Hiszen kik
vagyunk mi gyökerek nélkül? Mégis, mintha most élnék igazán.
Fájdalmam enyhülni kezd, az óvatos kéz kiszívja belőlem és hozzáadja a
magáéhoz. Továbbhalad a férfi, lassan vonszolja lábait egymás után, sántítva. Az
egyikre nem is igazán lép rá – talán azért, mert van egy sötétvörös folt a térde alatt a
nadrágján.
Sokáig megyünk így, kettesben, fájdalmaink keverednek, de egyikünk sem adja
fel: ő nem esik össze az út porába, és én sem hervadok el az ujjai közt. Tudom,
hogy céllal megyünk, szenvedésünknek is célja van. Ő tudja, mi a cél. Én csak azt
tudom, hogy elég, ha egyikünk tudja.
Megbotlik egy-egy kőben, szemei lecsukódnak néha, nehezen veszi a levegőt.
Halványan feltűnik a távolban egy aprócska, fából készült ház, csoda, ha egy teljes
szoba elfér benne. Érzem, hogy ez a mi célunk. Ez a férfi célja, ez a ház, és én is
azért vagyok itt, hogy célom legyen. Végtelennek tűnik az út odáig, és most már az
én gyengéd érintésem enyhíti az ő fájdalmait.
Ép kezéből átsegít a fehérbe öltözöttbe, majd óvatosan kinyitja a korhadt faajtót.
Tényleg csoda lett volna, ha egy teljes szoba befér ide – de nem fért. Apró ágy a
sarokban takarosan bevetve, a másik falon szekrénysor áll. Középen egy picike
asztal, hímzett asztalterítővel, rajta egy üres váza.
A férfi szeméből rám esik egy sós esőcsepp, miközben körbenéz, majd
visszafordulva kilép ismét a szabadba, a telek felé sántikálva.
A szikár föld addig fut, míg a szem ellát, se erdő, se folyó – csak vadvirágok és a
széllel felkavarodó por. Nem messze a háztól egy cseresznyefa áll magányosan.
Alig van rajta termés, ami van, az is mind zöld még. Áll a fa előtt egy nő.
Hosszú, fonott haja a hátára lóg, ruhája régi és színei már kifakultak. A nőnek és
a ruhának is. A férfi gyorsabban próbál menni, és kapaszkodik belém. Fáj neki. Fáj.
De a nőnek is fáj; háttal áll nekünk, és nézi éhesen az éretlen termést. Ki tudja,
mikor evett utoljára.
A nehéz lépések zajára hátrafordul és szívéhez kapja kezeit. A férfi megáll, csak
nézik egymást csöndesen. A nő fáradt tartása egyre egyenesebb lesz, kifakult színei
is visszanyerik árnyalatukat.
A férfi minden erejét felhasználva lép még néhányat a nő felé, aki már remegve
nyújtja neki segítő karjait.
A férfi odanyújt kedvesének, és én, megmaradt szépségem minden cseppjével
mosolygok fel rá.
- Megígértem, amikor elvittek – suttogja rekedten a férfi -, hogy hazatértemkor
fehér tulipánt hozok neked.
A nő elmosolyodik.
- Emlékszem. Még aznap kikészítettem egy vázát.