Megint kevés
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 84
Megint kevés
Mosoly terül az arcára, ahogy közeledik felé a férfi. A nem-társ. Már nem szerető. Még barát. Pontosan érkezik, mint mindig. Nem játszik a nő idejével. Az érzéseivel sem akar, de ez nem az ő döntésük. Gyors csók a szájra, aztán a férfi visszahúzódik. Nem ér hozzá többet. Visszahúzódna a mosoly is, de a nő nem engedi. A férfi így szereti. A világ így szereti.
– Gyere, eszünk és dumálunk – ajánlja a férfi.
Hatalmas szüksége van mindkettőre.
Megindul az oldalán. Mintha puha matracon lépkedne, alig találja az egyensúlyt.
Az étterem barátságos, a pincér beszédes. Hellyel kínálja őket. Ő leveszi a kabátját, és miközben felakasztja, a férfi mögéje kerül.
– Megint fogytál – állapítja meg.
A magány újabb darabot harapott ki belőle.
A férfi végigsimít a hátán. Újra átíródnak a határok. Nem kérdez rá, csak belevész az érintésbe. Egyet előre, kettőt hátra. Riadtan figyeli, van-e még hová hátrálniuk.
Mosolyogj!
Leereszkedik a férfivel szembe, aki már nem húzza ki a széket a számára, mégis érzi a figyelmét. Nem csak néz rá, látja őt. Tekintete újraalkotja az arcát, a vállát. A teremtés végig ömlik rajta, a semmiből szőtt teste tömeget nyer.
Egymásra figyelnek. Csonka mennyország.
Az étel jó, könnyen csúszik. Táplálni kell a magányt. A könnyű borral elfogynak a könnyű témák. A pokol túlcsordul a férfi agyából, a nő tüdejébe párolog, beteríti az alveolusok felszínét, mustárgázként megül az összes hemoglobinján, nem hagyva helyet az oxigénnek.
Behorpadt mellkasa levegőt követel, de mintha elszippantották volna körüle. A hangok eljutnak hozzá, tehát ott van az, csak neki nem jut belőle. Egész békés így meghalni, hökken meg, de akkor egy fájdalmas sóhajjal mégis levegőhöz jut, ami kipréseli a vérsejtekből és a mélybe kényszeríti a mérget.
Szaporodnak a démonok.
Mosolyogj!
A férfi visszamosolyog rá. A jövőről kérdez. Megmártózik a kérdésben, hiába tudja, hogy csak a perc szüleménye, hosszútávú jelentése nincs.
Szembesül az első üres ígérettel. Szinte kívánja, mohón issza fel. Lazítani kell a köteléken, különben megfojtja. Lejjebb csusszan a gödörbe a férfi mellé. Innen még ki tudok mászni, ítéli meg önkéntelenül, de igazából nem érdekli. Bakot tartana a férfinek, de az nem támaszkodik rá, alig vesz el abból, amit kínál neki, csak túlélni akar. Vagy azt sem.
Tehetetlenül úszik el az idő, a felelősség számolja a perceket. Nem a maguk urai.
– Gyere, hazaviszlek – mondja a férfi.
– Jó – leheli ő.
A semmi üreges szálaiból kifut a tartalom, de ő még kapaszkodik a megroggyant anyagtalanságba. Lop fél percet. A másik feláll, nincs tovább.
Nem érti, mit akarnak egymástól, csak azt, hogy nem menekül, amíg érzi a férfi ragaszkodását. Hisz ez még nem olyan mély gödör. Csak a féltés nagy.
A hallgatásra kényszerített démonok megfeszítik az íniat, a léptei bizonytalanná válnak, de uralja őket. Csendben vannak hazáig, hagyják őt beszélni. Búcsúzásnál a férfi rámosolyog. A mosolyuk egyforma. Egyformán hazudják, hogy lesznek szebb idők. Könnyű hazugság. Előbb csak kapaszkodik belé, aztán meglátja a benne rejlő lehetőséget. Tartalommal tölti fel, türelemmel pakolja bele a megértést.
Nem fordul hátra, elengedi a féket, hagyja, hadd nyomuljanak a felszínre a démonok. Rájuk néz, a képükbe nevet, azok megsemmisülve porladnak el. Csak a legöregebb nem távozik. Lesajnálón bámul vissza rá, elszorul a nő torka az éles hangjától.
– Neki is kevés leszel.