Margit híd '44
Írta: Haász Irén
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 137
Margit híd, ’44
Van- e reménytelenebb helyzet annál, mintha minden áron meg akarnánk szabadulni valahonnan, de minden összeesküszik ellenünk, ráadásul az életünk a tét? Van- e kilátástalanabb helyzet annál, amikor megbélyegeztek valamiért, amiről nem is tehetünk, és minden pillanatban elvehetik anyagi javainkon túl az életünket is?
És akkor még az elemekről és véletlenekről nem szóltunk.
Ha két férfinek át kell jutni a túlsó partra, amikor darutollas karszalagosok őrzik a hidat, akik közelről vizslatják arcvonásaikat? Ha a másik oldalon van a bújtató rokon, ismerős, a vasút, ami vidékre visz, ahol talán még megúszhatják? Nem sétálni ráérősen, de sietve sem, fel kell venni a forgalom ütemét, a többi járókelő sebességéhez idomulva, nehogy kitűnjenek bármivel is a tömegből. A feltűnés nem szül jó vért, igazoltatást, meghurcolást, szenvedéseket jelenthet. Ezt a visszafogottságot kell tükrözni a ruházatnak is, a lódenkabát, nyúlszőr kalap, hajtókás nadrág a kor viselete, szürke, barna földszínekben, mintha nemhogy a sokaságba, de a földbe, a talajba, az aszfaltba akarnának simulni, hogy a vadász ne vegye észre őket.
Annak is érzik magukat: űzött vadnak.
Egyik idősebb, másik fiatalabb. Talán apa és fia. Talán nagybácsi és unokaöcs. Talán tanár és diákja, vagy csupán két kolléga.
Tán mindegy is.
Az idősebb halkan vitatkozik a fiatalabbal, sietősen körültekintgetve győzködi, míg a másik a szembejövőket vizslatja, nem lát- e ismerős arcot, aki lebuktathatná. Minden mozdulatukban feszültség, megfeszített figyelem, a külvilág rezdüléseinek fokozott számbavétele, elemzése.
Készség a várható veszélyek elhárítására.
Forgalmas a híd. Munkanap, késő őszi bágyadtság, hideg van, deres a világ. Lóg az eső lába, ólmos felhők nehezednek égre, folyóra, szívekre. A két férfi még csak a pesti oldal hídfőjén jutott túl, de onnan már látni, a szigeti villamosmegállónál senki se száll le, hogy a rózsák kertjében, vagy a királylány zárdájának romjainál üldögélve élvezzen meleg napsütést.
- Ne nézelődj, ha a pályaudvarra érsz! – veti oda az idősebb szaggatottan, ezredszer. –
Húzódj be valami mögé, ne kelts feltűnést… a kalauz majd aztán gondoskodik rólad, ha fenn vagy a vonaton… ő a barátunk. Csak Gézához juss el, akkor talán nem találnak meg…
- Vannak papírjaim, ne aggódj… - sóhajt ezredszer a fiatalabb.
Az idősebb legyint.
- Kovácsnak is voltak.
Hallgatagon mennek tovább.
- Maritól el se búcsúzhattam… - felhősödik el a fiú szeme. – Szólnál neki, hogy… hogy el kellett mennem?
A másik nem válaszol. Mit mondjon? Marit tegnap vitték el a téglagyárba, szüleivel együtt. Hogy ott mi történt velük, azt már mindenki sejti.
A Duna partról puskaropogás hallatszik.
- Működnek a rohadtak… - köp ki keserű gyűlölettel a fiú, hogy az idősebb odakap a karjához, csendre inteni. Közelednek a szigeti bejáróhoz, ahová épp érkezik néhány jóféle, ahogy maguk közt emlegetik a karszalagosokat. Isten őrizz, hogy meghallják. A híd felett párafelhő gyülekezik, mintha az őrangyalok örvénylenének össze, hogy aztán elvonuljanak a folyó fölött, messze, nyugalmasabb vizekre. Hol az ő őrangyaluk, hol a többieké, akik a hídon át akarnak haza, munkába, iskolába jutni? Beolvadtak a többiek, a téglagyárba, Duna partra hurcoltak, a bevagonírozott tízezrek angyalai közé, hogy mint a vándormadarak, elköltözzenek ők is új patronáltat keresni?
Igen, lehet. Hisz épp, amikor kilép a csoportból egy karszalagos, hogy igazoltassa a két férfit, épp, amikor rájuk rivall az okmányokért, döndül nagyot a világ, áll tótágast minden, rázkódik a híd, hogy levessen magáról mindent és mindenkit, és keletkezik nagy légnyomás, mely betöri a környék ablaküvegeit. A hídon levők repülnek, a villamos lassan belecsúszik a vízbe.
Megoldódott a helyzet…
Szegény aláaknázott híd…! Margit híd, 1944, október 4.