Maradok csendben
Lelkembe gyűröm, mit ajkaim nem mondanak,
ne sértsék boldogságod terített asztalát,
mert néked az dicső, s könnyed, mit sarjaidról
két szemem mégis könnyezve lát.
Természet ez, nevelt való e szépség és okosság,
nem mulasztja azt el féltékenység,
vagy önző kapzsiság.
Elfogadni kell, mert néked az
mindenkor szent és gyönyör,
de szívemben a kín, mely láthatatlan,
látva mégis meggyötör.
Maradok csendben, jobb, ha szavaimnak
nehéz súlya most nyelvemen marad,
téblábolva bár, de szívemben minden érzés,
mit adtál, elragad
és cipel, visz messze álmainkból szőtt
valós lényegen,
csak néha tudnám, mit úgy akartunk
rajtunk múlik, vagy más lényeken,
mert szorongva tép most lelkemben az
elmét fojtó kétség:
Vajh mivé leszünk így szótlanul,
ha magával húz a mélység?!