MAILER DAEMON
Mit írjak?
Az új novellámon gondolkozom. Felkértek egy magazintól, írjak egy hétköznapi horror sztorit. De csak a cigiket szívom egymás után. A szekrényen a puhafedeles kiadású köteteim polccal elválasztva a keménykötésűektől. Gúnyolódnak rajtam. Gerincükön a nevem mellett a címekben baljóslatú melléknevek. A poszterekről Joe Strummer Kurt Cobainnel karöltve röhög rajtam.
Csak nyugalom. Majd jön az ihlet. Mint mindig.
Kimegyek a nappaliba. Tamara a kanapén olvas.
Két éve vagyunk házasok. Négy éve ismerjük egymást. Egy koncerten ismertem meg. Nem sokkal azelőtt, hogy híres író lettem. Egy punk zenekar énekesnője volt. Mikor megpillantottam, azonnal beleszerettem. Két vodkával később már beszélgettünk.
Tamara zöldben és lilában játszó haja azóta barna. Rajtam az anarchista tetoválások még színesek.
– Van még paradicsomlé? – kérdezem.
– Nézd meg a hűtőben – mondja.
A hűtőből áradó hidegtől megborzongok. Összerezzenek, ahogy Tamara lapoz egyet a könyvben. Más író történetét olvassa, pedig nyitott könyv vagyok számára. Nincs is rajtam más, csak egy boxer. Ő takaróba burkolódzva gubbaszt.
Mikor megismerkedtünk, odavoltunk egymásért. Szerette, hogy más vagyok, mint a többiek. Hogy különc vagyok.
De ami először érdekes és izgalmas egy emberben, az idővel kiábrándítóvá és bosszantóvá válhat.
Író vagyok, és mint olyan, a harmónia nem sokáig tartható fent. Az író konfliktusokat keres, hogy haladjon a cselekmény. Összefüggéseket, amik összekötik a szálakat. Morális tartalmat. Mélyebb értelmet. A sorok között akar olvasni. De az életben a sorok között gyakran nincs semmi.
Tamarával a mondataink mögött manapság már csak az üresség van.
Visszasétálok a dolgozószobámba. Tamara rám sem néz.
A székbe rogyok. Író vagyok és, mint olyan szeretem, ha a kezemben van az irányítás. Ha én mozgatom a szálakat. Ha tudom, mi fog történni. Mi lesz a végkifejlett. De az életemben csak a bizonytalanság vesz körül. Mit meg nem adnék, ha újra boldognak írhatnám magunkat.
Belekortyolok a paradicsomlébe. Keserű. Nem az igazi. Töltök bele egy kis vodkát.
Nekilátok a novellának. Felhasználom a rám jellemző elemeket. A fekete humort. A punk motívumot. Próbálkozni, valami elmélkedéssel. Egy Veres Roland nevű srácról szól. Egy baráti összeröffenésen, egyik barátjuk bekattan. Skizofrén. Azt hiszi, Veres valaki más. Fojtogatni kezdi. Maga az esemény nem tart soká. Nincs benne vér. Nincs benne gyilkosság. Csak törött pohár a padlón. Borfolt, ami elveszik a bordó szőnyegen. Ujjak párhuzamos nyomai egy nyakon, amik a végtelenben találkoznak. A srác fejében lejátszódó gondolatok, adják a történet gerincét. Elmélkedés skizofrén életünkről. Identitásunk elvesztéséről. Arról, hogy miért pont azt bántjuk, akit szeretünk.
A magazin hétköznapi horrort akart.
Elégedetten dőlök hátra. Itt legalább minden úgy történik, ahogy én kitalálom.
Munkám végeztével megnézem a leveleimet. Pénisznagyobbító implantátum reklám. Társkereső hirdetés. Last-minute lehetőség pároknak a napfényes tengerpartra. Egy Mailer Daemon. Kitörlöm őket.
Mire befekszem az ágyba, Tamara már alszik az oldalára fordulva. Az én oldalamnak háttal.
Elküldöm az anyagot a magazinnak. Megnézem a leveleimet. Egy Mailer Daemon. Nyilván rossz helyre küldtem a novellát. Megnyitom. Akkor látom a tárgy: Három kívánság. A szövegben az áll, írjam le történetként, amit szeretnék, küldjem el válaszként, és teljesül.
Gyűlölöm ezeket a szarokat, de unatkozom. Minden tettünk, minden hülyeségünk az unalomból fakad. Azt írom, a szomszédom csillaghullást lát, felesége, aki egy szilikon maca seggszájjal, azt kívánja a csillagtól, legyen nagyobb a csöcse, és nőjön a férje mellkasából egy székláb.
A konyhában Tamara helyett csak egy cetli vár a hűtőn. A papír hideg a fémajtótól. Rajta Tamara szavai még inkább. Vacsora a sütőben. A barátnőimmel vagyok. T.
– Hallottad, mi történt Radicsékkal? – kérdezi Tamara.
– Nem. Mi? – Tipikus. Alig szólunk egymáshoz, de ha egy szaftos pletyka üti fel rusnya fejét, azonnal megered az ember nyelve.
– Vettek új konyhabútorokat. A szállítókocsi defektet kapott. Kirepült egy szék, és a hátán keresztül átszúrta az egyik székláb Bélát. A mellkasán jött ki.
– Jézusom! Klaudia jól van?
– Beiratkozott egy klinikára.
– Ennyire kikészült?
– Nem olyan klinikába. Megnagyobbítja a mellét. Azt mondta, a biztosításból telik rá.
A dolgozószobámban öntök a bögrémbe egy nagy adag vodkát. Remeg a kezem, mikor a számhoz emelem. Egy őrült gondolat fészkeli magát a fejembe. Nem lehet, hogy amit leírtam, még ha nem is szó szerint, de teljesült. Megnyitom a leveleimet. Újabb Mailer Daemon. Tárgy: Még két kívánság.
Lehetséges lenne, hogy e-mailben valami természetfeletti erő teljesíti a kívánságaimat? Elektronikus mágia? A mágiában sem hiszek. Nemhogy valami techno-mágia hibridben.
A vudu vallás jut eszembe. Még ha nem is léteznek loák, a hívők azonnal belehalnak, ha megtudják, valaki halálra ítélte őket egy bábun keresztül. Mi felugró reklámok parancsára autókat és söröket veszünk. A tévé azt mondja, ez a chips földöntúli ízt biztosít, az a dezodor vonzza a nőket. És rohanunk a boltba, hogy magunkévá tegyük őket, mint a haiti nő a halálba, aki megtudja, megátkozták. És még azt mondják néhányan, primitívebbek nálunk. Ez is csak bizonyítéka, származzon bárhonnan az ember, legyen bármilyen a bőre színe, mind ugyanolyan ostobák vagyunk. Egyikünk sem felsőbbrendűbb a másiknál. Mind egyenlőek vagyunk.
Lehetséges lenne, hogy ez az e-mail kívánságokat teljesít? Ha így van, honnan tudjam, hogy ez a Mailer Daemon jószándékú-e? Disney előtt a dzsinnek is alapvetően rosszindulatú lények voltak.
Minden csak marketing kérdése.
Kérdezd Hitlert és a propagandáját. Hányan beszopták a baromságait?
Az jár a fejemben, Walt Disneyről is terjengtek pletykák, rasszista és antiszemita volt. A bennem élő író szeretné, hogy igaz legyen. Élvezné az iróniát. Kedvelné a háttérben megbúvó konfliktust. A kedves rajzfilmek faszfej gyűlölködőjét. De a szívem azt szeretné, ha ez is csak rosszmájú híresztelés lenne.
Mire végzek a vodkával, már nem remeg a kezem. Úgy döntök, tesztelem a Mailer Daemont. Újabb kívánságot írok. Ezúttal, mint egy író, a részletekre kitérve. Nehogy valami hasonló történjen, mint Radicsék esetében.
Nem hagyok benne egyetlen homályos foltot sem. Nem hagyom, hogy az olvasó a saját képzeletével töltse ki a lyukakat.
A kívánság rá két napra teljesül. Pontosan úgy, ahogy leírtam.
Lehetőséget kaptam arra, amire mindennél jobban vágytam. Boldognak írhatom magam Tamarával.
Kimegyek a konyhába. A fagyos liba az asztalon hever. Nem Tamara. A vacsora. Tamara megint csak egy üzenetet hagyott. Elment egy koncertre.
Berohanok a dolgozószobámba. Napok óta agyalok, hogyan is írjam tökéletesre az életünket.
Tegnap előtt egy felugró ablak figyelmeztetett már csak két napom van, hogy kihasználjam a kívánságot. Mint egy agresszív operációs rendszer új verziójának ingyenes telepítője.
Kifutok az időből, de egyszerűen nem jönnek a megfelelő szavak. Nem tudom, hogyan írjam le az idillt. A bennem élő író konfliktust akar. Válság nélkül csak vegetálás van. De a szívem azt szeretné, békében éljünk. Nyugalomban. Szerelemben. Együtt.
De a történetet csak az író tudja, megírni. A szív csak ócska, semmitmondó dalokat tud dúdolni a mellkasomban.
Mit írjak?
Miért van az, hogy magunktól el tudjuk rontani a dolgokat, de azt nem tudjuk hogyan legyünk boldogok? Talán ezért hatnak ránk a reklámok, mert legalább valamiféle irányt mutatnak, hogyan lehetnénk boldogabbak. Még ha hazugság is, hallgatunk rájuk, mert nekünk nincs jobb elképzelésünk.
Nagyszerűen magunk alá teszünk. Kisszerűen keverjük a szart. Simán szétcsesszük a kapcsolatainkat. De ha arról van szó, hogyan legyünk boldogok, és hogyan tegyünk másokat boldoggá, csak állunk széttárt karral, mint fasz a lakodalomban, amit így nem érünk el.
Ösztönösen nyúlok a bögréért és a vodkáért. Félreteszem őket. Ezt józanul kell végig gondolnom.
Ujjaim tétován ránganak, nem tudják leírni, amit a szívem diktál.
Az időzítőn a percek fogynak. Már alig maradt időm, hogy rájöjjek, hogyan hozzak helyre mindent Tamarával.
A Mailer Daemon hamarosan megsemmisíti önmagát. Megsemmisülten ülök a széken. Tamara valahol távol egy koncerten. Nélkülem.
Mit írjak?