Lukács Márta - Mások éheznek
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 764
Lukács Márta: Mások éheznek
A kislány minden nap kiült a kertbe egy kopott sámlira. Nézte a körülötte kapirgáló tyúkokat. Pontosabban egy tyúkot nézett, a kedvencét. Anya nem értette, hogy lehet az egyik poros, barna tyúk különb a többinél. A kislány értette. És a tyúk is. Egészen közel ment a kislányhoz, fellépkedett a karjára, beült az ölébe. A kislány simogatta, becézgette, tenyeréből etette.
Egyik reggel megszólalt a légiriadó szirénája. Apa, anya és a kislány együtt rohantak az óvóhelyre. Apa és anya nem lepődött meg, tudták, hogy előbb vagy utóbb ez be fog következni. Nem messze tőlük titkos fegyvergyár működött. Az ellenséges repülők bombái pillanatok alatt megsemmisítették, nem kellett sokáig óvóhelyen maradni. Apa megkönnyebbült, amikor látta, hogy a ház fala csak egy kis részen rongálódott meg, könnyű lesz helyrehozni. Anyával rögtön nekiláttak a törmelékek eltakarításának. A kislány egyedül maradt a kertben. A sámlit kereste és kedvenc tyúkocskáját. A sámli ott volt a helyén, felborulva. Mellette ott volt a tyúk is. Félrebillent fejjel, tántorogva próbált felegyenesedni, de újra és újra visszazuhant a porba. A kislány felsikoltott. Apa és anya ijedten szaladtak hozzá.
- Légnyomás – mondta apa. Le kell vágni, minél hamarabb. Hangjában megkönnyebbülés volt. Nem a gyerekkel történt valami, csak egy tyúkkal. Anya gyorsan felkapta a vergődő jószágot és vitte a konyha felé.
A kislány zokogott, könyörgött.
- Ne öld meg, anya! Majd én meggyógyítom! Add vissza! Ne vidd el! Kérlek, anya! Ő a barátom!
Anya némán vitte a tyúkot tovább. Apa sem szólt semmit, fejét lehajtva ment vissza a megrongálódott falhoz.
A kislány egészen estig a sámlin ült. A síráshoz már nem volt ereje, csak némán nézett maga elé. Anya vacsorázni hívta. Nagyon éhes volt már, felállt, ment be a házba. A konyhaasztalon ott volt három tányér, három kanál, középen egy nagy lábos. Amikor a kislány meglátta a gőzölgő tyúkhúslevest, rögtön elment az étvágya. Anya kimerte a levest a tányérokba. Apa mohón szürcsölt, anya lassan kanalazott. A kislány csak ült, kezét háta mögött tartva, száját szorosan becsukva.
- Egyél már! – mordult rá apa. A kislány a fejét rázta. Apa megvonta a vállát, szürcsölt tovább. Anya felnézett a tányérjából, azzal a rideg, haragos tekintettel, amitől a kislány annyira félt.
- Szégyelld magad! Meg fogod enni a levest, addig nem állsz fel az asztaltól! Mégis mit képzelsz? Mások éheznek, te meg kényeskedsz itt nekem jó dolgodban!
A kislány ismerte anyát. Tudta, hogy nála nincs ellentmondás. Kezébe vette a kanalat, elkezdte enni a levest. Ott úszkáltak benne a húsdarabok. Ki kellett kanalazni, le kellett nyelni. Öklendezett, de evett. Egyszer sem nézett fel. Úgy érezte, sokan állnak körülötte és figyelik. A mások, akik éheznek, és most biztos nagyon örülnek, mert megeszi a levest, ahogy anya parancsolta.