Lilla
Lilla
Lilla az izgalomtól szinte reszketett. A nap elvakította, ahogy tágra nyitotta szemeit, de nem bánta. Még érezte, hogy az alpinisták dolgoznak, de nem bírt tovább várni.
Végre itt volt, emberek között, végre megmutathatta nekik az ÜZENETET, amiért született, amit rábíztak, hogy hirdesse.
Büszkén állt ott, a budaörsi úti felüljáró mellett, a város egyik legmagasabb pontján. Sokszor elképzelte: ha kikerül a helyére, az emberek megállnak majd, tömegek csodálják őt, a forgalom leáll, megértik a lényeget, és mindenki boldog lesz.
Őmiatta.
Mert átadta az üzenetet.
Körülnézett. Látta a forgalmat maga alatt: a Hegyalja utat, a Dunát, a rajta átívelő Erzsébet híddal, mellette a hegyről letekintő Szabadság-szobrot. Elöntötte a büszkeség, hogy ilyen míves hölgytársaságban lehet. Kihúzta magát, várta a boldog kiáltásokat, a gyülekező embereket.
De…senki sem jött.
Nem baj, gondolta, majd még jobban megfeszítem magam. Majd még jobban színesítem a betűimet.
Teltek a napok, múltak az órák, mígnem lassan őszbe fordult az idő, de továbbra sem történt semmi. Lilla reménye egyre apadt, és szép lassan kezdett helyére áramlani egy új, keserűbb érzés.
Már nem a nívós társaságra figyelt maga körül, inkább a körülötte álló, egyre hangosabbá váló többi plakátra: Háború! STOP! Ne engedjük! Fekete-fehér, dühös arcok egyvelege. A fekete betűk szinte belefúródtak az ő színes papírtestébe.
Emlékezett rájuk a nyomdából, egykor mind izgatottan várták a NAPOT. Csacsogtak, suhogtak, zizegtek. Most meg fegyvereikkel szúrósan néznek és kiabálnak Lillára, feketeségük szinte átcsorog az ő színes forgatagába. Rosszul érezte magát közöttük, néha még félt is tőlük. Nem értette őket.
Igyekezett hát másra figyelni, elterelni a gondolatait. Minden este úgy zárta a napot:
majd holnap. Holnap észrevesznek, és elmondhatom.
A madarak is lassacskán szedelőzködni kezdtek, bánatosan figyelte készülődésüket. Mi lesz vele, ha az ő vidám énekük is eltűnik?
Az idő egyre hidegebbre, egyre komorabbra váltott. Most már a külvilág is szürkébb lett, és a szitáló csapadékon keresztül csak a varjak károgása visszhangzott. Meg persze a folyamatos monoton zúgás, amely sosem állt meg. A város zúgása.
Idejét azzal múlatta, hogy elkezdte megfigyelni az autókban ülő embereket. Látta őket hogy dühösek, kiabálnak egymással, koccannak, újra kiabálnak, sírnak, gyerekek sikítoznak, egymást püfölik. Arcuk eltorzult egyetlen idegen, állatias ordítássá.
Egy délután, egy szörnyű karambol után, ahol többen is megsérültek, úgy érezte nem bírja tovább.
A kilátástalanságot és csalódást mindent felemésztő düh váltotta fel, mély levegőt vett, felszívta magát, hogy nagyot kiáltson, és egyszerre csak megérezte: először mellkasa, majd karjai, feje és végül a lábai is leválnak a papírról.
Leugrott az állványról, talpa alatt megremegett az utca, kezével belemarkolt az aszfaltba. Egy pillanatra megállt, felnézett, tekintete, mely egykor lelkes és bíztató volt, most vörösbe hajlott. Odarohant az autókhoz, megragadta a járműveket, és vicsorogva beordított az ablakokon:
-MERÜLJ EL A NYUGALOMBAN AZ AGÁRDI ZEN SPA-BAN!
Az emberek megdermedtek, a forgalom leállt. De ezt Lilla már nem látta, futott csak futott: fel Szabadságszobor, le Gellérthegy, át Szabadsághíd, Kálvin, Deák, itt egy jobbos, Oktogon, Hősök tere, Városliget.
Rohanás. Szívdobogás. Robbanás.
Összecsuklott. Lassan kezdett el szemerkélni a havas eső. Lilla behunyta a szemét, és várta, hogy vége legyen. Bűntudat mardosta. Gondolatai közé furakodtak a rémült arcok, gyerekek sikítottak. Tőle féltek.
- Vissza szeretnék menni! - sírta el magát. - Vissza a nyomdába. Kérem szépen! Valaki.
Hirtelen nem volt már teste sem, zsugorodni kezdett. Ismét plakáttá vált, de kisebb lett, sokkal kisebb. Csak feküdt a földön öntudatlanul.
Nem tudta mennyi idő telhetett el, a külvilágból nem sokat érzékelt. Néha hallotta a szívének oly kedves madarak énekét, de hitte, csak álmodik.
Egyik reggel aztán arra eszmélt, hogy megemelik, viszik valahova, majd leteszik őt. Később mintha hajtogatták, simogatták is volna, de nem bírta kinyitni a szemét. Majd ismét csend.
Másnap vidám kacajra ébredt. Szívében mintha újra megmozdult volna valami.
Érezte, hogy babrálnak vele, majd - Te jó ég! – elhajítják. Jeges rémület mart belé. De a várt zuhanás elmaradt.
Valami könnyű erő emelte, rádöbbent, a magasban siklik. Végigmérte saját magát, fénykép arca, betűi eltűntek, helyette színes csíkok tarkították műanyag és keménypapír testét. Tartását botok feszítették, csodás szalagok suhantak utána, és egy kisfiú szaladt alatta kötélen vezetve őt. Távolabbra nézve meglátta a virágzó fákat, dombokat, messzebb egy erdőt. És hallotta a madarakat.
Elmosolyodott, szívét résnyire nyitotta a pillanatnak. Repült.