Levél a kedvesnek
Írta: P Buzogány Árpád
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 278
Levél a kedvesnek
Szép levelet fogok írni, kedves! Olyant, amilyent talán vártál. Máskor is, nem egyszer, amikor rövid sorokkal üzenek, benne félmondatok, és leginkább azért írok, mert folyton gondolok rád. Elképzelem, amint reggeli tea mellett ülsz a teraszon, néha hátradőlve, töprengsz vagy csak örülsz a napnak, amit annyira szeretsz. Mosolyogsz a világnak, mint szoktál másoknak is, ha jó a kedved.
Tudom, milyen lenne a szép levél. Rajtad kívül benne lenne a délelőttök lendülete, nem csupán a kora reggel nyugodt csöndje. És persze a langyos vagy meleg délutánok, a nyugodt esték hangulata, amit annyira szeretsz. És csöppentenék bele a napok nyüzsgéséből is. Aztán a madárdalok visszhangjából, a virágos kerted tarkaságából, végül a tenyered hűvösségéből még. Szaladó lovak patáinak dobbanása, szekerek zörgése, gyermekek kacagása illik még ide. Udvarodból a diófa susogása, ahogy a szél meglebben, kerted szilvafái alól a sün mocorgása, és belekevernék még távoli kutyaugatást, harangzúgást, meg a kerted melletti árok csobogását. Elképzelem, ez mind jó lenne köréd, belecsombolyítani téged, mint álmos kisgyermeket a puha takaróba.
Látom közben álmos szemed a reggeli fényben, még ha olyan messzi vagy is most tőlem. Érzem a hajad illatát, amikor a nap átmelegíti bőröd. És csak elképzelem, ahogy körmeiden megcsillan a konyha félhomályában a késő délután visszasütő napfény. Legjobban mégis a hangod csendülése hiányzik. Hosszú kacagásaid, és az elmélázó tekinteted, amikor nem tudni, kire vagy mire gondolsz, és én nem is akarom megkérdezni. És hangod halk, fátyolos érintése, ahogyan rám köszönsz.
Beleálmodlak a hajnalok hűvösébe, amikor megébredek, és te vagy este mindig az utolsó gondolat. Álmodlak, ahogy felhúzott lábakkal ülsz karosszékedben, vagy alig hátradőlsz, kacagva, szinte egészen lecsukva szemeidet. Kezed tartása, vagy ahogy duruzsoló beszélgetésekkor mozdítod, éppen annyira ismerős, mint a mindennapi kenyér íze, az őszi reggelek ködpamacsai a szűk völgyek fölött.
Csak elképzelem ujjaid erős szorítását, ha összefogjuk kezünket, és nyugodt, hosszú lépéseid ritmusára dobban a szív, fanyar fájdalom ül a bordák közé, hogy ma sem így látlak, hogy ma sem látlak. Kell-e neked ezekről hosszú levelet írni? El kell-e neked mondani naponta, milyen hosszú a rád gondolás, és se illat, se zene ezt kikapcsolni nem tudná? Könnyedén, ahogy átmész az úton, tűnsz tova a legerősebb emlékeimből, néha attól tartok, nem fogom élesen látni apró szájhúzásod, nem úgy fog visszhangozni bennem a kacagásod, amilyennek megismertem.
Mikor fogok virágot rajzolni a tenyeredbe? Mikor karcolom bőrödre, ismét, a zavart kedvesség jelét? Hosszú lett minden nap a várakozással, hetekké és hónapokká sűrűsödnek a percek, órák, mintha nem is lehetne ellene tenni.
Hányszor ismételném el, amit már rég tudsz, és mielőtt tudtad volna, akkor is érezted? Kellenek-e a szavak, ha újat üzenni neked már nem is tudnak? Csomagold össze, a délutánok csöndjébe, a tétova reggelek félhomályába, hogy megmaradjanak, legalább a borús napokra. Rejtsd el, valamelyik szekrény aljára, ne legyen kézügyben minden nap. Rajzoljunk patyolat papírokra, majd, összehajtogatva, kis borítékba rejtsük, tegyük félre, fiók aljára, régi könyvek lapjai közé. Akár a lepréselt tavaszi virágot.
Olyan jó lenne szavaid éltető zengésében élni, meg-megsimogató pillantásaid puhaságába burkolózni, tenyered melegét vinni magammal, ha meggyérülnek vagy elfogynak a szavak. Hallani lépteid koppanását a járdán, látni téged a nagy fák árnyékában integetni.
Üresek még mindig a napok, amióta elmentél. Értelme sincs a gyors lépteknek, ha nem feléd sietek. És hiába nyílnak a virágok, ha nem látod egyiket se. Fölösleges a bő fény, mert nem a te szemedbe sugározzák a melegséget. Mert miért gyűjtenének mézet a méhek, ha senki nem kóstolna belőle?
A hosszú levelekbe se fér bele minden, kimarad valami mindig, tán éppen a legfontosabb szó, ami értelmet adhat mindennek.
Hogy fájdalom szövi át a legszebb reggeleket, a legbékésebb délutánokat is? Mi ezen nem csodálkozhatunk. Elmenekülni ebből hogyan lehetne? Hová lenne érdemes? Mi helyettesítheti a rád gondolások töménységét?
Nincsenek válaszok, mert nem is lehetnek. Van-e értelme a legszebb éneknek is, ha senki nem hallja?
Bársonylábon, észrevétlenül futnak az órák, ha közel lehetek hozzád. Mosolyainkba keserűség vegyül, mert ismerjük már annak is a végességét. Andalíthat-e az az óra, ami búcsúzással végződik majd?
Apró jelekből, elmúlt percek morzsáiból építjük a holnapokat, fölösleges aggódások tompítják a szemünk fényét, és mi magunk csodálkozunk a legjobban, hogy a tegnapot kibírtuk. Nélküledségben, a semmi fölé lógatva.
Mégis olyan szép minden!