Lesz idő mindenre

Lesz idő mindenre

Örs sürgetőn intette magához a kocsmába lépő Márkot.
– Sikerült! – tört ki belőle, amikor a férfi az ingét legyezgetve leült vele szembe az asztalhoz.
– Nekem minden reggel sikerül. Fontos a jó napirend. Nem nagy dolog. Vagyis de.
Ugye nem akarsz részletesen beszámolni róla?
– Nagyon vicces. – Örs közel hajolt a barátjához, a hangját is lehalkította. – Elkészült az időgépem!
– Ami csak szerinted időgép.
Örs végigsimított kopaszra borotvált fején.
– Nos, hamarosan kiderül. Estére én leszek a világ első időutazója.
– Megteszel nekem egy szívességet?
– Most nincsenek a pultnál – nézett el Márk mellett Örs. – Hozok egy kört. A vendégem vagy. Legyen egy kis örömöd neked is!
Kisvártatva két párás falú korsóval telepedett vissza az asztalhoz. Az egyiket a barátja elé csúsztatta.
– Rám!
– Rád. – Márk mohón kortyolt a sörébe, aztán kézhátával törölgette a habot a szakálláról. – És a kánikula végére.
Örs kelletlen fintort vágott.
– Szívességet akartál kérni.
– Ne te utazz a gépeddel. Kivel fogok én péntekenként sörözni, ha bajod esik?
– Mégis hogy képzeled?!
– Kísérletezz, mondjuk egerekkel.
– És kérdezzem meg, ha visszatértek, hogy mit láttak? – csóválta a fejét Örs.
– Dolgozz ki egy módszert, ha már olyan nagy tudós lettél.
– A féltékenység beszél belőled – morogta Örs.
– Ugyan, mire lennék féltékeny? Hogy elhagyott a menyasszonyod, és azóta olyan aktív a nemi életed, mint egy elsőéves gimnazistának?
– Te már csak tudod, milyen az, hisz’ velük vesződsz nap mint nap, ahelyett, hogy karriert építenél.
– Van karrierem – emelte meg a hangját Márk.
– Ami miben is nyilvánul meg? Mert én, ugye, beírom magam a tudomány történetébe.
– Ahhoz működnie is kell a masinádnak. De nem fog, mert téves az elméleti háttered.
– Még hogy téves! – Örs a két tenyere között szorongatott korsója fölött Márkhoz hajolt, aki a hevességét látva hátradőlt a széken. – Függetlenítettem a tudatomat a testemtől, és a rekonstrukciós kísérletek is mind sikerrel zárultak.
– Erről miért nem szóltál? Kik voltak jelen? – élénkült meg Márk.
– Senki. Nem bolondultam meg, hogy hagyjam elorozni a folyamat részeredményét! Bárki publikálhatná önálló kutatásként.
– Megtehetnéd te is – emlékeztette Márk.

– Hasonlóval rukkolt elő az az indiai csapat. Én eredetit akarok. Időgépet ígértem az egyetemnek, és azt is fognak kapni!
Márk félretolta a korsóját, két tenyerét az asztal lapjára támasztva hajolt előre.
– Okosabb lenne megmutatni nekik a működő fázist. Ha másért nem, a további anyagi támogatásért.
– Nincs szükségem a pénzükre! Kész vagyok. Az elmémet anyagtalanná tudom tenni, ezért képes vagyok bármilyen sebességre gyorsítani.
– Amíg el nem éri a fénysebességet.
– Annál gyorsabbra is.
– Nincs annál gyorsabb!
– Ha a gimis követelmények ellustították volna az agyadat, emlékeztetlek, hogy léteznek tachyonok, amik gyorsabbak a fénynél.
– A tachyonoknak nincs kapcsolatuk a világegyetemmel.
– Nekem sem lesz.
– Akkor hogy akarsz visszajutni, nagyokos?
– Nem figyeltél, amikor elmeséltem, vagy nem értetted meg? Elektromágneses buborékot hozok létre az elmém körül, ami megszünteti a kapcsolatot az univerzum anyagi természete és a tudatom között. Amikor átlépem a határsebességet, a múlt irányába kezdek utazni, és ott lépek ki az időben, ahol jól esik. Ez az egyetlen etikus időutazás. Megfigyelőként leszek jelen a múltban, és nem változtathatok semmin. Még akkor is ez az egyetlen mód, ha a te Vissza a jövőbe mániádnak túl kevés.
Örs felindultságában elfelejtett lélegezni, most hangosan szívta tele a tüdejét. A rövid csendet kihasználva Márk hadarva kezdett beszélni.
– Ha eléred a fénysebességet, számodra megáll az idő. Mégis, hogy akarsz tovább gyorsulni?
– Azért mondtam el ennyit is, mert azt akartam, hogy ott legyél az első tesztutazásomon – sziszegte Örs. – De tudod, mit? Inkább ne gyere! A végén még szabotálnád a kísérletet.
– Pedig kéne valaki, aki megállapítja a halálod beálltát – fújtatott Márk. 
Örs felugrott, széke a kocsma padlójára borult.
– A te halálod már be is állt a számomra! – süvöltötte, és kiviharzott.
– Senkinek sem fogsz hiányozni! – morogta utána Márk.
Örs a székébe ült. Előtte billentyűzetek, irányítóegységek és kapcsolók sokasága feküdt az asztalon. Három monitor nézett vele farkasszemet. Borotvált fejére húzta az elektródákkal teleszőtt sisakot, közben a laboratórium azon részére tévedt a pillantása, ahonnan az egyszemélyes nézőközönségnek kellett volna figyelemmel kísérnie az eseményeket, de ott most csak az állványra szerelt kamera forgott.
Összeszorította az ajkát. Az érkezést egy másodperccel az előttre időzítette, hogy a folyamat elkezdődne. Nem vallotta volna be még Márknak sem, de nem tudta, hogy mi történne, ha a múltba érő tudata nem találna testet, amibe visszafejtődhet. Előbb meg kell tudnia, mi történik a buborékkal célba éréskor. Így is kérdéses, hogy az az egy másodperc és a folyamat során eltelő idő, kivonódva egymásból, nem túl hosszú-e az elméje parkoltatására. Ha igen, sokáig fog itt feküdni holtan, mire rátalálnak.
Megborzongott. Újra Márkra gondolt. Fene vigye a csökönyös kicsinyességét! Így jár az ember, ha elnyomja a vágyait.
Hanyatt döntötte a széke háttámláját. Kényelmesen elhelyezkedett. A kamerára sandított, aztán a folyamatindító kapcsolóra.
– Találkozunk egy másodperccel ezelőtt – mondta teátrálisan, és átbillentette a kapcsolót.
A tudatának a testéből való eltávozása már nem tűnt olyan szürreálisnak, a megismételt kísérletek hatására. Arról azonban tippje sem volt, hogy hogyan éli majd meg, amikor az elektromágnesesség burokba zárja és gyorsulni kezd. Rövid ideig azt hitte, megszakadt a kísérlet, aztán ráébredt, hogy a hagyományos érzékelés rabjaként agya az utoljára beérkezett ingerületeket dolgozza fel újra meg újra, mint végtelenített felvételt.
Ne gondolj semmire, ne gondolj semmire, mantrázta, de a néhány órával korábban, a kocsmában lejátszódott vita fogságban tartotta.
Helyrehozod, ha visszatértél. A gondolat kiűzte belőle a félelmeit és a sértettséget.
Kitárult előtte a végtelen.
Rázuhant a korlátlan szabadság. Évekkel korábban befizetett egy körre a gyorsulási autópályán. Az akkori sztárpilóta Mitfahrer ülésén érzett hasonlót, azzal a különbséggel, hogy most ő irányította a rendszert, ezért nem ébredt benne félelem a kiszolgáltatottsága miatt.
Tett egy kört orbitális pályán. Most, hogy már nem a szemével akart látni, elméje befogadta a látványt.
Valóban olyan, mint egy ékszer, gyönyörködött az alatta elforduló tájban.
Boldogság lepte meg. Itt akart maradni örökre a Föld körül lebegve, de tartania kellett a tervet. Egyre nagyobb ívű körpályán haladt, aztán elszakadt a bolygótól. Percek alatt érte el és hagyta maga mögött a Holdat. Közel járt a fénysebességhez. Mindjárt megtörténik. Eszébe jutottak Márk kételyei, ám töretlenül hitt a maga igazában. Átlép a határsebességen és visszafelé indul az időben.
Nem láthatja a történelmet. Még nem. Most meg kell elégednie az egy másodperces utazással. Bizonyítania kell, hogy a buborék összeomlik, és az elméje visszatöltődik a testébe. A tranzit ugyan kockázatos, de bízott a pozitív végkifejletben.
És akkor bekövetkezett. Elérte a fénysebességet, és a világ kimerevedett.
Gyerünk már! biztatta a gyorsító erőt, de az idő nem mozdult semerre.
A világegyetem mégis változott. Az akkor és ott eltűnt, Örs egyszerre volt mindenhol és minden időben. Egyszerre érezte magát bezárva a végtelenül apró szingularitásba, és elveszve a mérhetetlen űrben. Látta a mindent betöltő sugárzást, a felrobbanó csillagokat, melyek hamvából újabb csillaggenerációk születnek, a flereket lövellő kvazárokat, csillagjuk körül keringő bolygókat, a bolygókon születő megannyi lény történetét, egymásnak ütköző anyagtörmelékeket, a kozmikus porban felvillanó fotonokat, a sötétségbe boruló mindenséget, kvarkokból álló atomokat, melyek nagyobbak a belátható univerzumnál és hidegebbek, mint a halál. Érezte a sodró lendületű robbanásokat, az örökké tartó egyhelyben lebegést és a virtuális részecskék egymásból születésének és eggyé olvadásának táncát. Por és gyümölcsillatot. Hallott becsapódásokat és periodikus koppanást, mégis síri csend vette körül.
Sikítani szeretett volna, hogy a benne formálódó őrület egy része eltávozhasson az elméjéből, de ennek nem találta meg a módját.
Csak egyetlen másodpercnyit engedj vissza! fohászkodott.
Egy csapásra szűnt meg körülötte minden. Beleremegett a változásba.
Rájöttél már te is, hogy ez lehetetlen, érett meg benne a gondolat, ugyanakkor a tudás, hogy ez a gondolat nem az övé.
Istenem! Egyszerre rendült meg és kapott új reményre. Lehetetlen, de kérlek, tégy csodát!
Az a csoda, hogy nektek adtam az időt, aminek segítségével végigélhetitek a rátok szabott utat.
Ne büntess, amiért a törvényeid ellen mentem!
Gondolod, hogy ezt tetted?
Nem tudom. Honnan tudhatnám, hogy letértem-e a helyes útról?
Emlékezz erre a kérdésedre, amikor magadhoz térsz!
Örs kinyitotta a szemét. A laboratóriumi székében feküdt, fején az elektródákkal átszőtt sapkával. Sosem volt ilyen zökkenőmentes a testébe való visszatöltődés.
Felnézett az órára. Nem telt el idő azóta, hogy átbillentette a folyamatindító kapcsolót. Letépte a fejéről a sapkát és a kamerához ugrott, hogy ellenőrizze a felvételt.
Önmagát látta, ahogy aktiválja a gépet, ellazul, aztán azonnal kinyitja a szemét.
Emlékezz erre a kérdésedre, rezgett az agyában.
Márk mérgesen csapta a talpát a járdának. Maga sem tudta, hová siet ebben a hőségben. Nem, nem hagyja magát felheccelni! Örs könnyen beszél, se kutyája, se macskája, se felelőssége. Követhetné a gyerekkori álmait ő is! Lehetne nagy feltaláló. Csakhogy neki enni kell adni a családjának. Fel kell nevelnie a fiát. A munkájára gondolt, ami olyan távol áll a téridő kutatásától, amennyire csak lehet.
Hogy a diákjai egy bonyolultabb váltóáramkört sem képesek segítség nélkül kiépíteni, egy generátorról már szó se essék!
Megalkuvásba börtönözték a mindennapok.
Ő döntött úgy, hogy humán gimnáziumban tanít fizikát. Úgy kell neki!
Ekkor ébredt rá, hogy az általános iskola felé került. Meglátta az udvaron játszó gyerekek között a fiát, aki híres focistának készül, közben szombat délelőttönként perpetuum mobilét épít vele mágnesekből.
Ők is így kezdték Örssel és Örs apjával a férfi garázsában.
Örs holnapra megbékél, és örökre bánni fogja, hogy nem villogott előtte az időgépével. Már, ha túléli…
A laboratórium felé fordult. A homlokán gyöngyöző izzadtság végigfolyt az arcán, tüdejére ránehezedett a meleg pára. A laboratóriumhoz érve már hangosan zihált.

Lenyomta a kilincset, az engedett.
– Régebben kopogtál – fogadta Örs.
– Igazad volt – tárta szét a karját Márk. – Féltékeny vagyok rád! Bármelyik fizikus az lenne a teljesítményed miatt. Csak ennyit akartam mondani. De sosem szabotálnám a kísérletedet. Befuccsol az magától, mert nekem lesz igazam. Úgyhogy mutasd meg, mit tegyek, ha az elméd nem töltődne vissza a testedbe.
Örs zavartan köhintett.
– Elkéstél. Túl vagyok a kísérleten.
– Ó! Gratulálok.
– Tényleg neked volt igazad. Ott ragadtam a cén.
– Ne szórakozz! – horkantotta Márk. – Ha egyedül akarod végigcsinálni, léptem.
Aztán béküljön ki veled a hóhér.
Márk sarkon fordult, rámarkolt a kilincsre, de megállásra késztette Örs válasza.
– A fénysebességet elérve megállt az idő, ahogy azt vártuk, de az elmém buboréka nem veszítette el a kapcsolatot az univerzummal, ahogy lennie kellett volna, hanem mintha minden molekulájára rákapcsolódott volna.
– Érzékelted a teljes világegyetemet?
– A teljes világegyetemet az összes időpillanatban.
– Azt is, ami a jövőben fog történni?
– Azt is.
– A miénket is?
– Minden egyszerre történt.
– Úr Isten! Lejátszódott előtted az egész életed? Ez rémisztő! Mindent tudsz előre!
Hogy nem őrültél bele?
– Azt hiszem, végig ott volt velem, és valahogy kitágította az elmém. Cseppet sem volt félelmetes. Sőt, igazából megnyugodtam, mert… mert lesz idő mindenre.
Márk átható tekintettel csak bámult a barátjára, aztán hosszú másodpercek után megkérdezte:
– Ki volt ott veled? Hogy nem ragadtál ott?
– Beszéltem Istennel! Ez… leírhatatlan – rázta meg a fejét Örs. – Adott még egy esélyt. Nem tudom bemutatni az időgépet az egyetemnek. Elmarad a dicsőség, de annál sokkal többet nyertem. Láttam a teremtést! Tudtad, hogy folyamatosan zajlik?
Éppúgy, ahogy az ősrobbanás ott volt az univerzum minden részén.
Márk határozottan elmosolyodott.
– Én minden nap látom a teremtést. A fiamban.

(Megjelent a Föveny 2024. aug-szept-i számában)