Leomló határok
Írta: Pelesz Alexandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 253
Leomló határok
Amennyire csak erőm engedi, szaporázom a lépteim. Az ég már folyamatosan morajlik, a villámoktól úgy érzem magam, mintha vakuk kereszttüzében rohannék. Hátrapillantok, a látvány még szép is lehetne, ha nem félnék ennyire a vihartól. Mögöttem a meredek lejtő, amit méregzöld fűtakaró borít, a hosszú fűszálakat vadul cibálja a szél. A hegy lábánál elterülő kis falu házai olyan aprónak tűnnek innen fentről, mintha csak miniatűr babaházak lennének. Az égbolt mélykéken feszül fölém, néhol már feketébe fordulva, és én biztosan tudom, pár perc, és a nyári eső vad zivatarrá fog dagadni.
Megnyugtat a tudat, hogy a hegytetőn áll egy régi épület. Túra közben elsétáltam mellette, sőt, be is lestem az ajtaján, így tudom, hogy oda behúzódhatok, míg eláll az eső.
Már csak pár méter, és elérem az ósdi fogadót, ami szomorú magányában, szürkén magasodik a dühöngő égbolt felé.
Abban a pillanatban szakad le az ég, amikor becsapom magam mögött a fogadó korhadt ajtaját.
– Atyavilág, hát te? – hallok egy mély férfihangot a helyiség belsejéből.
Megtörlöm a szemüvegem, és körbenézek. Az üres, tágas hallban két korombéli férfi áll velem szemben, huszonöt és harminc körül lehetnek. Végigmérem őket, hála Istennek nem tűnnek veszélyesnek.
– Egyedül vagy? – kérdezi a másik. – Halálra rémülhettél a vihartól!
Hirtelen azt kívánom, bár az a nő lennék, aki a világháló bugyraiban vagyok. A valóságban annyira nehezen ismerkedek.
Bólintok, aztán egy mély levegő után végre megtalálom a hangom.
– Megijedtem. Jó nektek, ti legalább osztozhattatok a pánikban… már ha a férfiak egyáltalán megijednek egy kis mennydörgéstől. – Amikor rájövök, mekkora hülyeségeket hordok össze, elpirulok.
Mindketten elnevetik magukat, és hozzám lépve bemutatkoznak.
– Robi vagyok, és én is egyedül menekültem a zivatar elől, vele csak itt, a fogadóban futottam össze – int a mellette álló felé, miközben kezet rázunk.
– Zsuzsi – mutatkozok be.
– Adorján – nyújtja a kezét a másik is. – Éljenek a magányos túrázók!
– Éljenek! – kontrázunk rá vigyorogva, és az épület belseje felé lépdelünk. Az esőcseppek vadul dörömbölnek az üvegen, a dörgés egyre rövidebb ideig várat magára egy-egy villámlás után. Örülök, hogy nem egyedül hallgatom az égiháborút.
Megtaláljuk az egykori étkezőt, ahol mindkét férfi egyszerre nyúl az egyik székhez, hogy kihúzza nekem. Robi bizonyul gyorsabbnak, Adorján egy szigorú pillantást vet rá. Körbeüljük az asztalt.
– Szeretni fogtok azért, amit előhalászok a zsákomból! – mosolyog Robi, és egy üveg Traminit vesz elő. – Még reggel vettem, este akartam meginni csetelgetés közben.
Elkerekedett szemmel nézünk rá.
– Tényleg szeretünk – nyúl Adorján az üvegért. – Még jó, hogy képes voltál magaddal cipelni.
Jófajta fehérbor ez. Hamar a fejünkbe száll. Mesélünk magunkról, jönnek a sztorik, előkerülnek horrortörténetek is és minden, aminek egy ósdi, viharral dacoló fogadóban elő kell kerülnie.
– Könyvelő vagyok – nyögöm ki, amikor arra kerül a sor, hogy a munkánkról beszéljünk.
Mindketten elnevetik magukat.
– Ezt az első három perc után megmondtam volna rólad – kuncog Robi, én pedig újra azt érzem: bár ne Zsuzsi lennék most, hanem Zsúka, a vad, fékezhetetlen, férfifaló bombanő, aki a csetszobákban vagyok, és aki a való világban is lenni szeretnék.
Úgy bukik ki belőlem a kérdés, hogy esélyem sincs megálljt parancsolni neki:
– Szoktatok a neten ismerkedni?
Mindketten nagyot nyelnek. Valószínűleg az alkohol teszi, de úgy látom, mintha mindkét szempár ködössé válna. Álmodozóvá.
Adorján szólal meg először:
– Megismertem ott egy nőt. Pár hónappal ezelőtt. Azóta rá vagyok gerjedve. Igazából erre a túrára is miatta jöttem el. Ő mesélt erről a helyről.
Akár ki is nevethetnénk, de nem tesszük.
Robi krákog egyet, majd ő is vall:
– Engem is teljesen felhúzott egy csaj a kibertérben. Valahányszor leírja, hogy bontaná ki és kócolná össze a haját… – nagyot nyel, majd megrázza a fejét. – És én is tőle hallottam erről a túraútvonalról.
Forogni kezd velem a szoba.
– Saját nevet használtok ilyenkor? – kíváncsiskodom elvékonyodott hangon. A szívem vadul dübörög.
– Nem, dehogy – mosolyog Robi. – Én Roberto vagyok, a szexisten!
– Én pedig Adonisz – vigyorog Adorján. – Minden nő álma!
A vérem vadul száguld az ereimben, ahogy a valós és a kiber-életem közt kezdenek elmosódni a határvonalak.
Itt az idő, hogy végre azzá váljak, aki lenni akarok.
Felállok, leveszem a szemüvegem, kibontom a hajam, és vadul összekócolom, a testhez álló ingem felső néhány gombját kioldom, közben felváltva figyelem a két férfit, akik meglepetten bámulják a mozdulataimat.
Néma csend.
Aztán jön a felismerés.
– Bassza meg, Zsúka! – hörög Roberto, és egészen átszellemül az arca.
Adonisz torkából is valami furcsa morgás tör elő, ahogy rájön: én vagyok az, akire hónapok óta rá van gerjedve.
A két, teljesen ellentétes énem határai romba dőlnek, s a fogadó málló vakolatával együtt lemállik az én álarcom is.
Zsúka vagyok.
A két férfi szigorúan pillant egymásra, farkasszemet néznek, majd egyszerre indulnak felém.
Izgalmam határtalan.
Megnyugtat a tudat, hogy a hegytetőn áll egy régi épület. Túra közben elsétáltam mellette, sőt, be is lestem az ajtaján, így tudom, hogy oda behúzódhatok, míg eláll az eső.
Már csak pár méter, és elérem az ósdi fogadót, ami szomorú magányában, szürkén magasodik a dühöngő égbolt felé.
Abban a pillanatban szakad le az ég, amikor becsapom magam mögött a fogadó korhadt ajtaját.
– Atyavilág, hát te? – hallok egy mély férfihangot a helyiség belsejéből.
Megtörlöm a szemüvegem, és körbenézek. Az üres, tágas hallban két korombéli férfi áll velem szemben, huszonöt és harminc körül lehetnek. Végigmérem őket, hála Istennek nem tűnnek veszélyesnek.
– Egyedül vagy? – kérdezi a másik. – Halálra rémülhettél a vihartól!
Hirtelen azt kívánom, bár az a nő lennék, aki a világháló bugyraiban vagyok. A valóságban annyira nehezen ismerkedek.
Bólintok, aztán egy mély levegő után végre megtalálom a hangom.
– Megijedtem. Jó nektek, ti legalább osztozhattatok a pánikban… már ha a férfiak egyáltalán megijednek egy kis mennydörgéstől. – Amikor rájövök, mekkora hülyeségeket hordok össze, elpirulok.
Mindketten elnevetik magukat, és hozzám lépve bemutatkoznak.
– Robi vagyok, és én is egyedül menekültem a zivatar elől, vele csak itt, a fogadóban futottam össze – int a mellette álló felé, miközben kezet rázunk.
– Zsuzsi – mutatkozok be.
– Adorján – nyújtja a kezét a másik is. – Éljenek a magányos túrázók!
– Éljenek! – kontrázunk rá vigyorogva, és az épület belseje felé lépdelünk. Az esőcseppek vadul dörömbölnek az üvegen, a dörgés egyre rövidebb ideig várat magára egy-egy villámlás után. Örülök, hogy nem egyedül hallgatom az égiháborút.
Megtaláljuk az egykori étkezőt, ahol mindkét férfi egyszerre nyúl az egyik székhez, hogy kihúzza nekem. Robi bizonyul gyorsabbnak, Adorján egy szigorú pillantást vet rá. Körbeüljük az asztalt.
– Szeretni fogtok azért, amit előhalászok a zsákomból! – mosolyog Robi, és egy üveg Traminit vesz elő. – Még reggel vettem, este akartam meginni csetelgetés közben.
Elkerekedett szemmel nézünk rá.
– Tényleg szeretünk – nyúl Adorján az üvegért. – Még jó, hogy képes voltál magaddal cipelni.
Jófajta fehérbor ez. Hamar a fejünkbe száll. Mesélünk magunkról, jönnek a sztorik, előkerülnek horrortörténetek is és minden, aminek egy ósdi, viharral dacoló fogadóban elő kell kerülnie.
– Könyvelő vagyok – nyögöm ki, amikor arra kerül a sor, hogy a munkánkról beszéljünk.
Mindketten elnevetik magukat.
– Ezt az első három perc után megmondtam volna rólad – kuncog Robi, én pedig újra azt érzem: bár ne Zsuzsi lennék most, hanem Zsúka, a vad, fékezhetetlen, férfifaló bombanő, aki a csetszobákban vagyok, és aki a való világban is lenni szeretnék.
Úgy bukik ki belőlem a kérdés, hogy esélyem sincs megálljt parancsolni neki:
– Szoktatok a neten ismerkedni?
Mindketten nagyot nyelnek. Valószínűleg az alkohol teszi, de úgy látom, mintha mindkét szempár ködössé válna. Álmodozóvá.
Adorján szólal meg először:
– Megismertem ott egy nőt. Pár hónappal ezelőtt. Azóta rá vagyok gerjedve. Igazából erre a túrára is miatta jöttem el. Ő mesélt erről a helyről.
Akár ki is nevethetnénk, de nem tesszük.
Robi krákog egyet, majd ő is vall:
– Engem is teljesen felhúzott egy csaj a kibertérben. Valahányszor leírja, hogy bontaná ki és kócolná össze a haját… – nagyot nyel, majd megrázza a fejét. – És én is tőle hallottam erről a túraútvonalról.
Forogni kezd velem a szoba.
– Saját nevet használtok ilyenkor? – kíváncsiskodom elvékonyodott hangon. A szívem vadul dübörög.
– Nem, dehogy – mosolyog Robi. – Én Roberto vagyok, a szexisten!
– Én pedig Adonisz – vigyorog Adorján. – Minden nő álma!
A vérem vadul száguld az ereimben, ahogy a valós és a kiber-életem közt kezdenek elmosódni a határvonalak.
Itt az idő, hogy végre azzá váljak, aki lenni akarok.
Felállok, leveszem a szemüvegem, kibontom a hajam, és vadul összekócolom, a testhez álló ingem felső néhány gombját kioldom, közben felváltva figyelem a két férfit, akik meglepetten bámulják a mozdulataimat.
Néma csend.
Aztán jön a felismerés.
– Bassza meg, Zsúka! – hörög Roberto, és egészen átszellemül az arca.
Adonisz torkából is valami furcsa morgás tör elő, ahogy rájön: én vagyok az, akire hónapok óta rá van gerjedve.
A két, teljesen ellentétes énem határai romba dőlnek, s a fogadó málló vakolatával együtt lemállik az én álarcom is.
Zsúka vagyok.
A két férfi szigorúan pillant egymásra, farkasszemet néznek, majd egyszerre indulnak felém.
Izgalmam határtalan.