Lajtos Nóra - Hófehér klárisok
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 257
Hófehér klárisok
Hófehér klárisok szaladnak szét a nyakunkon, égnek a lángrózsák arcunkon, s tűzliliom bontja szirmait bennünk, amikor egyedül vagyunk. Mert a nőiség ott kezdődik, ahol fodrozódó sóhajunkat megértik az istenek, ahol Vénusz kagylójából kikelünk mezítelenül, s az emlékek habjaiban megfürödve megtisztulunk. Mert a nőiség ott is kezdődik, ahol a férfiaknak már szinte fáj a látványunk: a szépség kapui kitárva, hogy látva lássanak ők. Virágnak virágaiból fonnak koszorút a fejünkre az angyalok, hogy akkor is szépek legyünk, amikor megöregszünk. A fiatalság esernyővirága nyílik ki bennünk, s akkor még minden lehetséges, talán az is, ami nem. Nőként sírni annyi, mint fájvirágot ültetni a lélek kaspójába. Nőként kacagni olyan, mint gyöngyvirág levelén a harmatcseppek lecsordulása. Mi nők tudjuk, meddig tart a barátság: hogyan kell oldani és kötni azokat. Egyes nők azt is tudják, miként kell kibírni a migrént, a vajúdást, a szülést. Életet képesek adni, és életüket képesek adni valakiért, akit nagyon féltenek.
A nő virág: bimbózik, kinyílik, majd elvirít. De soha nem hal meg teljesen. A föld befogadja testét, mint a persely, de lelke az egekbe nyújtózkodik. A nő moha a fák törzsén: mindig képes irányt mutatni, s gyantacsepp, mely megmutatja, milyen ragadós is a szerelem. A szerelmes nő havazást lát, amikor a párnacihából tollpihék hullnak szerteszét. A szerelemes nő beleábrándozik a hétköznapokba, csak a felhőráncokat veszi észre, a sajátjait soha. A nő szereti, ha udvarolnak neki, akkor érzi, hogy fontos. Kiscsikó olyankor: vad és játékos egyszerre. A nő azt is szereti, ha szeretik, ha rózsacsokor illatát tűzheti a hajába. A nő tagadja, hogy néha erélyes, pedig ebben áll erőssége. A nő azt is tagadja, ha mérges, pedig ebben mutatkozik meg később a megbocsájtás szellőrózsája. A nő válla lehajló mózesbokor, sajog, vöröslik néha benne a fájdalom. A nő haja hullámzó búzatenger, játszik vele a szél, bele-belekap. A női szüzesség pipacsszirmok éjjeli elhullása. A nő ölelő karja bundabélés melege. A női kebel ringó alma öröme. A nő Baucis: karcsú dereka köré hársfa kérge nő, Philemonjával összeölelkezik gyökere, törzse.
Nyári záporban mi nők pánikolni is tudunk: leállítjuk az autó motorját, s megvárjuk, míg tisztul az idő. Az őszi megtört sárga fénysugarakban fürdetjük meg arcunkat. Téli fagyban is tűsarkú csizmát hordunk. Tavasszal a tulipánokkal együtt kinyílunk mi is. Átölelünk egy fát, ha minket nem ölel már át senki. Hófehér hajunkat egy ideig festékkel álcázzuk, majd lassan lekopik rólunk a múltunk. Ölünk már nem forró kemence, kihűlt padkáján gyerekek ülnek. A nők háromszor hullnak alá. Egyszer szerelmes nőkként: szívük helyén bazsarózsa virít. Másodjára anyaként: szívük helyén árvácska nyit. Harmadjára igazándiból: hófehér klárisok szaladnak szét a nyakukon, szívük helyén mohakoszorú.
Égi szerenád szól a távolból. Tárogató hangja tapogatja le az éjszakát, hogy reggelre a nőszirmok harmatosan szépek legyenek újból. Ezek vagyunk mi: rajtunk az Isten áldása, mert nőknek születtünk.