Különös ünnep
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 281
Különös ünnep
Már sötétedett, mikor Sándor kilépett a kapun. Négy óra, és már este van, dohogott magában. Ráadásul beköszöntött a hideg, ráborult a tájra a köd. Legalább eltompította a hivalkodó fényeket, amiket Sándor egyáltalán nem szeretett. Begombolta kabátját, szorosra kötötte nyakán a sálat. A szomszéd azt mondta, azért fázik meg, mert folyton nyitott kabátján át engedi be mellkasára a hideget. A szomszédon kívül meg más nem is figyel rá, az is minek. Nincs hozzá köze. Sándor még sapkát is húzott fejére, így aztán azt gondolta, rendben van minden. A kocsma felé vette útját. Csak egy szívmelengető pálinkát szándékozott magába önteni, azt is csak egy kupicát. Valójában a társaság miatt ment. Az nem lehet, hogy egész nap ne halljon élő beszédet, akármilyen hülyeségeket fognak majd mondani. Utána megnézi a híradót, majd csak el tud aludni. Egy hétköznapi, szokásos program volt ez.
Odabent langyos meleg érintette, az asztalokat mindenhol körbe ülték. Sándor szabályos csapásnak tartotta, hogy nem lehetett bent dohányozni. Az Icuka ügyesen szolgálta ki a vendégeket, még mosolygott is hozzá. Ezt tette egész életében, igazán a munkaidő végét várta, sebtében többször is ránézett a falon felejtett órára. Sándort üres szék várta, letelepedett a társaságba. A cimborák hevesen vitatkoztak.
- Az nem helyes, mondhat nekem akárki akármit, hogy a kisgyereket folyton babusgatják, ha sír, felveszik, iskolás korában is a szülei között fekszik – bizonygatta Janó, aki már az ötödik üveg sörét is lehúzta, arca jócskán kipirosodott.
Sándor először arra gondolt, milyen színe lesz majd Janó arcának, ha kilép a maró hidegbe. Nem sok köze volt hozzá, innen, a csehóból ismerte.
- Aztán, majd ha felnőnek, csupa gyámoltalanok, járhatnak a pszichológushoz. Nem tudnak megoldani semmit sem. Anyámasszony katonáit nevelünk – helyeselt a másik, a Janó rokona lehetett, hétvégeken jelent itt meg.
- Ez a liberalizmus, vagy hogy mondják… - toldotta meg Janó, s összekoccant a két söröspohár. A fenekén még kevés hab ülepedett. Sándor nem szerette a sört a hidegben. Értetlenül figyelte a hab töpörödő fogyatkozását, még a hideg is kirázta, jó, hogy az ingre még egy mellényt is felvett.
- Hát te mit gondolsz erről, Sándorom? – nyelt egy nagyot Janó, kissé párás szemeit rámeresztette.
- Nem gondolok én semmit – tért ki a válasz elől halkan Sándor. – Már úgyis mindegy…
- Jó, jó… tudjuk, hogy fiad elment, unokád nincs. De azért lehet még véleményed?
Sándor megrendelte Icukától a pálinkát, majd lassan, kelletlenül felelt.
- Én nagyon boldog voltam, amikor a szüleim átöleltek. Még most is érzem ezt a melegséget. Ha nagyon fázom, ha nagyon fáj az élet, becsukom a szemem, visszarévedek. Még ma is ebből merítek, ha ugye más nincsen…
Majd gyorsan felhörpintette a pálinkát, torkát, nyelőcsövét végig borzolta a csípős meleg. Arra gondolt, még akkor is tart majd, ha kilép a hidegbe. Egy kis csend állt be. Mindenki magába mélyedt.
Janó hirtelen röhögni kezdett.
- Bizony középen egy gyerekkel… nehezen ment a házasélet…
Mindenki röhögött, innen aztán a társalgás bizarr útra lépett. Nem is társalgás volt ez, inkább poénok elsütögetése. Zsíros vicc, amit Sándor nem szeretett. Néha vakkantott és mosolygott egyet, ne higgyék különcnek. Sejtette, hogy így is annak tartják, de neki szüksége volt erre a meleg kis helyre, az emberek hangos, harsány szavának ízére. Kinek a papné jut, kinek meg a lánya, valami ilyesmit mormolgatott magában. Legszívesebben rágyújtott volna, szerette nézni, ahogy vágni lehetett a füstöt. A hidegben már nem tetszett neki kimennie. Tekintete az Icuka festett haján állapodott meg, valójában gondolataiba mélyedt.
Milyen megértő gondoskodás volt az anyjától, amikor elérte a kamasz éveket. Kimeszelte a belső szobát, vett neki ágyat, bútort, szőnyeget. Az első ágyneműje kékes színű volt.
- Most már majd házasodhatsz! – nevetett.
Majd jöttek a legényes évek. Hányszor és hányszor forgolódott gyűrött lepedőjében a szerelmes férfi
-szív éjjelente. A legszebb ágytakaró Ilka, a felesége lett. Összebújtak, ölelkeztek, sóhajtoztak és nevettek. Öt éve, hogy eltemette. Azóta hideg az ágy is, hideg minden. Mit beszélnek itt ezek?
- Még egy pálinkát kérek! – kiáltott Icukának, tekintete a festett hajat tövénél elengedte, borzadva állt meg piros rúzsos szája szegletében.
Ilka sosem használt ilyen kihívó színt, és egyáltalán. Ilkát elfelejteni nem lehet. Sándor távozásra készült, a társaság hangosan lármázott, a kormányt szidták éppen. A politika mindig a csúcsra vitte fel őket, onnan aztán hazafele volt mit szellőztetni a zavaros fejekben.
- Sándor bá! Magának meg nem az anyai, hanem egy csókos asszonyi ölelés kellene már végre! Ha nem vigyáz, még maga is mehet a pszi… pszichiáterhez… - kurjantott Sándor után egy fekete bőrdzsekis fiatalember, a másik épületben élte vagány, valójában unalmas életét. Sándor természetesen biccentett, tétován odaintett, megfogad ő mindent, csak engedjék már ki innen. Kint észre sem vette a hideget, lázasan pörögtek gondolatai. Hogy az ő fiuk sírjon? Azt nem! Hol Ilka, hol ő ringatta, mókáztak, s közben maguk is beleolvadtak ebbe a végtelen biztonságba, szeretetbe. Aztán a fiú is elment. Külföldön jobb az élet, többet fizetnek. Más nem számít, ellenérv nincsen. Most vette észre csak a ködből kibontakozódó, fátyolos fényeket, most kicsit visszatért a jelenbe. Igen, advent ideje van, nemsokára karácsony lesz. Most nem gondol erre. A híradót lekéste, az ágyába bújik egyenest.
Villanyt sem kapcsolt, félig vetkőzött le. Az ágyon a bal oldalra heveredett, szeme kezdte megszokni a sötétet. Majd jobbra, az üres helyre nézett. Mintha egy kupac valami zsugorodott volna a paplan alá, először nem is foglalkozott vele. Elég lett volna egy pálinkát inni, pörölt magával szótlanul. Majd mégis jobban megnézte. Félig felült, arra fordult, könyökén támaszkodott meg. Megtapogatta a kupacot, csontos test körvonalazódott előtte. Ahogy meglebbentette a takarót, a sötétben is világosan látta, hogy a fia alszik mellette. Szíve hevesen vert, mély levegőt vett. Megtapogatta még egyszer. Mikor már elhitte, csak ennyi jutott eszébe. Istenem, milyen sovány… de hát nem is mondta, hogy hazajön az ünnepre… Majd előkotorta értelméből az alig hihető, immár valóságosnak tűnő eseményeket. Nemrég jöhetett meg. Meg sem várta őt, nagyon fáradt lehet. És az ő szobájában aludt el…
Sándor épphogy érintve borult rá alvó fia testére. Szemével kitapogatta haját, fülével lélegzését szívta be. Tagjaiban, porcikáiban érezte a boldogság áramlását, ma nem társa a másik oldal folyton tátongó üressége, nem egyedül alszik végre. Valaki…nem!... a fia szuszog mellette. Bár ez az éjszaka soha ne érne véget! A magányos, sötét szoba fényre lobbant lelkében. Lassan ráeszmélt, hogy ugyan nemvárt, különös, de mégis eljött, hát itt van … maga az ünnep.