Krisztus
Írta: P Buzogány Árpád
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 350
Krisztus
Az út mellett néhány fa kuporgott a bokrok között. Fönnebb a szürke sziklák kifehéredtek a délelőtti fénytől. Könnyű kék volt az ég mindenfelé. Alatta a kövek szürkesége, satnya fák foltja. Igazi zöld kevés volt – keskeny gabonatáblák a völgyben.
Baklancstalpak alatt hersegett a nedves kavics. Két katona ment, ráérősen, vállukra akasztott fegyverrel. Fakó ruhájukon meg-megcsillantak a gombok. Övükön szurony és tölténytáska puha, barna bőrből. Az alacsonyabb, zömökebb katona felsőtestén csak mellényt viselt, amely szabadon hagyta erős vállait. Apró, tömött bajsza volt, unottan fújta maga elé a cigarettafüstöt. A másik magasabb, szikárabb volt, frissen borotvált arccal, szemébe lógó haját újra meg újra félresimította. Nadrágba tűrt inge végig kigombolva, ingujja könyökig feltűrve. Zsebéből egy szemüveg fémkerete látszott ki. Egyik kezét zsebre dugta, másikkal a vállára akasztott fegyver csövét fogta derékszíjához. Alig-alig szóltak egymáshoz.
Kövér tócsák éktelenkedtek az úttesten, egyiket-másikat átlépni sem lehetett, ki kellett kerülni. Messziről úgy tűnt, mintha két részeg támolyogna, hol szétválva, hol meg egymáshoz közelítve. Az alacsonyabb néha megállt, szétnézett. Fölfele fújta a füstöt. Társa ilyenkor kelletlenül lassított, bevárta.
A melegről beszélgettek, a ritka esőkről, a forrásokról. Halkan, nagy szünetekkel. A magasabb magyarázni kezdett, öblös hangon. Későn vette észre, hogy társa lemaradt és morogva dobálta szét a gyufaszálakat, amíg sikerült rágyújtania. A magasabb kelletlenül bólintott, megállt egy tócsa szélében. Később egy forrást láttak messze bent. Lemásztak, kezet mostak, ittak, arcukat is megmosták. Az alacsonyabbik bajszán még akkor is csillogtak a cseppek, amikor visszatért az útra.
Egy kanyarban furcsa alakú, magas szikla tűnt fel az útszélen. Fészkén ülő lúdhoz volt hasonló. Fejét mintha a szárnya alá dugná a túloldalon. Egészen közel kerülve vették észre, hogy útelágazáshoz értek. Az addig látott szakasz tovább folytatódott a hegyoldalon, balra az út pedig mintha eltűnne két szikla között, az egyik árnyékában. Az a szikla is más alakú volt innen nézve. Inkább egy felállított, hátrafelé hosszan elnyúló tojásnak tűnt. Valamikor lehasadt egy darab róla – mintha valaki biztos kézzel, éles késsel leszelte volna. A levált darab sehol sem volt. A sima felület közepén kereszt alakú véset látszott. Ez az egy vallott emberi kéz munkájára az egész sziklán. Egyebet az idő, az eső alakított.
A vésett kereszt előtt, a kő bal oldali részén vékony, faragott oszlopon pléhkrisztus nézett maga elé. A fán látszott, nem túl régi. Második, talán harmadik tartója volt az együgyűen festett pléh megváltónak. Szemei aránytalanul nagyok, orra és szája már alig kivehető. A ráfestett mellett igazi töviskoszorú is van a fején. Karikás szemeivel mintha azokat nézné, akik előtte imádkoznak. Megálltak, szótlanul bámultak mindketten. A magasabb keresztet vetett és elindult. A bajuszos még ott állt, aztán hátrább lépett néhányat, szíjánál fogva lecsúsztatta válláról a fegyvert, csípőjének támasztva betöltötte. Rövid sorozattal rálőtt a sziklába vésett keresztre. A hang félelmetesen felerősödött a sziklák tövében. A magasabb megállt, visszafordulva maga elé kapta fegyverét, védekezésre készen. A társa harsogó kacagására értetlenül nézett szét, fegyvere csövét feléje fordítva. Az alacsonyabb kissé oldalt fordult, oldalához szorított fegyverrel, még mindig kacagva. Elkiáltotta magát és a pléhkrisztusra tüzelt, egymás után több sorozatot. A pléhdarabon egyre szaporodtak a lyukak. A katona hosszú sorozatot lőtt ki, közben kiáltott és kacagott, egyre hangosabban, félelmetesen. A magasabb még mindig egy helyben állt. A fegyver csövét lassan leengedte.
– Menj a fenébe – mondta hangosan.
A bajuszos kiegyenesedett.
– Miért?! Miért?! Hátát meggörbítve újra tüzelni kezdett. Addig lőtt, rövid szünetekkel, amíg a pléhkrisztus feje lehajlott, szinte egészen levált pléhtestéről. Kacagott hangosan és nagyokat kiáltott. Leengedte a fegyvert, aztán vállához emelve célzott és addig lőtt, amíg a fej leesett. Mintha kifulladt volna, egészen elhalkult a kacagás. Fegyverét vállára vette, rágyújtott. Odament a kereszthez, megkerülte, bakancsa orrával rugdosta az oszlopból kihasadt fadarabokat.
– Megölted Krisztust – mondta a magasabbik katona mély, nyugodt hangon.
– Hülye vagy. Hogy öltem volna meg?
– De igen. Láttam! – kiáltotta.
– Nem. Nem igaz. A bajuszos hosszan kifújta a füstöt, még egyszer megkerülte az oszlopot.
– Igaz. Láttam! A magasabb fegyverrel a kézben közeledett. – Ezért meg kell halnod – tette hozzá.
– Igen, Mindenkinek meg kell halnia – hagyta rá a bajuszos gúnyosan. – Egyszer mindenki meghal. Én is, te is, más is… – felkacagott, de mintha elvágták volna a hangját, amikor meglátta a rá irányított fegyvert.
Nem érted?! Meg kell halnod! – ordította a magasabb. A pléhkrisztustól pár lépésre megállt. Arca vörös volt, tele indulattal. A bajuszos katona jobbjával megmarkolta géppisztolyát.
– Ne mozdulj! – kiáltott a másik. Erre önkéntelenül széttartotta két kezét. Kisápadt, szájában remegett a cigarettavég.
– Térdelj le – szólt rá a magasabb. Letérdelt, a földet nézte.
– Imádkozz. A bajuszos felnézett, értetlenül, de mozdulatlan maradt.
– Imádkozz, te kutyafajzat! Kezeit összefogta, a golyó lyuggatta pléhdarabra nézett.
– Hangosan! Hangosan imádkozz!! – ordított a magasabb. – Hogy Krisztus is meghallja – tette hozzá halkabban.
– Nem tudok… – rebegte a bajuszos.
– Nem tudsz? Mit nem tudsz? Bagózva imádkozni? Köpd ki! A másik kiköpte a cigarettavéget.
– Nem tudok… imádkozni – nézett félre, rémülten, restelkedve.
A magasabb gúnyosan lekacagta.
– Ne félj. Megtanítom én… Újból kacagott. – Mondd utánam! – üvöltötte. – Mi atyánk…
Egymás után mondták, lassan, vontatottan. A magasabb szinte kiáltva, diadalmasan, a bajuszos alig hallhatóan. Amikor végeztek, a magasabb odaállt a másik háta mögé, aki még mindig összefogott kezekkel térdelt. Egy darabig csend volt.
– Csókold meg Krisztust.
Térdelve vonszolta magát az oszlop tövéig. Mivel nem mert felemelkedni, felvette a lehullt pléhfejet, megcsókolta és nagyon lassan, óvatosan visszatette. Meg is koccant a köveken. Erre a magasabb idegesen felkacagott. Kezeit széttárva várt a bajuszos. Tudta, a társa töltött fegyverrel áll mögötte.
– Adj egy bagót.
Zsebéből kivette a cigarettát és a gyufát, hátranyújtotta. Hallotta, ahogy meggyúlt a gyufaszál. A magasabb köhögni kezdett. Egy cigarettányi idő telhetett el. Mint örökkévalóság.
– Mehetünk – szólt a magasabbik halkan, határozottan. A bajuszos felállt, nadrágját le se porolva, lehajtott fejjel elindult. Utána a másik is. Közben vállára akasztotta fegyverét. Amikor beérte a bajuszost, a cigarettát átvette bal kezébe, jobbjával átfogta a vállát, erősen magához szorította.
– Szinte… megölhettelek volna…
És arcon csókolta a társát.