Közös meló
Írta: András Adél
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 28
Közös meló
Maga a nagyfőnök szól be értem:
– Bejössz hozzám egy percre?
Tíz éve dolgozom a cégnél, de még nem jártam a főnök irodájában. Nem illik össze a harmincas, testre szabott inges, az autóm árát karóraként viselő pasi és a századelő békés könyvtárszobáit idéző helyiség.
– Foglalj helyet! – mutat a hatalmas, kávébarna bőrfotelre.
Óvatosan ereszkedem le a monstrum szélére, nem merek hátradőlni, félek, elveszek benne, nem tudok majd felállni. Így viszont esetlenül, lábaimat magam alá kucorítva nézek fel az amúgy is magas főnökre, aki persze nem ül le. Gondosan manikűrözött körmeivel dobol a zöld filccel bevont asztalon. Combom alá rejtem saját ujjaim; gyomláltam tegnap.
– Gondolom, hallottad, hogy fúzióra lépünk a MARDI Zrt.-vel.
Határozott, mély, férfias a hangja, mint egy szinkronszínésznek.
Fúzió. Mily hangzatos. Az ebihal besétál a bálna gyomrába, egy test, egy lélek. A főnök, a kis cég tulajdonosa, kap hangzatos, kényelmes pozíciót a bálnában, konkurencia elhárítva.
– Megkaptam a körlevelet.
Mit mondjak még? Gratulálok? Mindig büszke volt a cégére. „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” És a többi lelkesítő közhely: „Egy kis boldog, összetartó család vagyunk, ahol a családtagok jelentik az értéket.”, stb.
– Gratulálok! – teszem hozzá mégis halkan, sosem árt a főnök egóját simogatni.
– Kitűnő lehetőség ez. A MARDI segít megvalósítani a legmerészebb álmainkat, bevonzani igazán nagy ügyfeleket.
„Ügyfeleink hozzánk hasonló kis cégek, akikkel nemcsak üzleti, de hosszan tartó baráti viszonyt is ápolunk.” A tavalyi vagy az azelőtti karácsonyi beszédében hangzott el?
Legalább velúrból lenne a böhöm fotel, ez a lakkbőr csúszik, mint a jég. Ha egészen hátraengedem magam, csupasz lábam cuppanósan rátapad a felületére. Talán kicsit még előrébb kellene húzódnom; ha kiegyenesítem a lábam, és kihúzom magam, néhány centivel magasabbra kerül a fejem, nem kell ilyen nyakatekerten felnéznem a főnökre.
Térd fölé érő szoknyám nem segít a helyzeten, minden apró mozdulatra felcsúszik. Mindig nadrágban járok, a csudának kellett épp ma szoknyát húzni!
Nézem a nagy embert, vajon milyen osztályzatot kapok tőle. „Tanár úr, készültem.” Esetlenül billegek egyik lábamról a másikra tizenhat évesen, kovalens kötéseket próbálok előhúzni humán érdeklődésű elmémből. A kémiatanár lemondóan lapozgatja a naplót, én meg sorsomba beletörődve várom a csapást.
A torkomat fojtogató gombóc, a légszomj, a szédülés, a megszégyenüléstől való félelem ugyanaz, mint harminc éve a tábla előtt. Na ugye hogy nem változtam semmit, a kor csak statisztikai adat!
A főnök, óráját igazgatva, szokatlanul nyájas hangnemben beszél tovább, csúnya szavakat sem használ, lám-lám, tud ez normálisan is kommunikálni.
Divatos szamuráj-copfban, feje tetején összefogva hordja a haját. Mégiscsak meg kellett volna mosnom a hajam este, teljesen rátapad a tarkómra, oldalt meg kunkorodik, mintha becsavartam volna. Fodrász Marika szabin van, a társa csúnyán elrontotta a fazont. Szasszon frizurám lett, mint Mireille Mathieu-nak a nyolcvanas években. Próbálom jobboldalt a fülem mögé simítani, így legalább aszimmetrikus.
– … úgyhogy, mivel a MARDI-nak van saját könyvelőcége, a teljes adminisztrációt kiszervezzük oda...
Elhallgat, várakozva tekint rám, mint aki arra számít, hogy befejezem a mondatot.
– Igen… – szólalok meg habozva, ez kicsit udvariasabb jelzése a figyelmemnek, mint az ühüm.
– Ebből következik, hogy a te munkaköröd is megszűnik.
Még mindig néz. Mire számít? Nem gondolhatja komolyan, hogy meg bírok szólalni!
– Értem, igen – indulok el vontatottan a belülről párnázott tölgyfaajtó felé. Van valami hiányérzet bennem, lopva visszanézek. Talán észreveszem a gyászt a főnök szemében, talán biztatóan rám mosolyog, átölel, sírva fakad... Egy kis koszt kapirgál unottan a főnöki szék indamintás kárpitjáról.
Tíz év.
Hűséges vagyok, kitartok választottaim mellett, legyen az pasi, arcápoló vagy munkahely. A Z, Y, vagy kappa, vagy gamma, vagy mi a csuda generációnál teljesen hétköznapi a munkahelyváltás. Cserélgetik őket, akár a kedvenc bandájukat. De én ma is szeretem a Doors-t, a Gyíkkirály elkísér egy életen át.
Felhívom Mónit. Hűségem élő bizonyítéka ő is, harminc éve a barátnőm.
– Szia, ráérsz?
– Dolgozom, de mondd gyorsan! Mi történt?
– Megszűnt a munkaköröm. Értsd: kirúgtak, eltanácsoltak, lapátra tettek, kipenderítettek, kirakták a szűröm, offoltak, hogy divatos szóval is éljek.
– Jaj! Annyira sajnálom! – „Sajnálom!” – ez az!, ez maradt le a főnök mondata végéről.
Móni ügyfélnél van, nem tudunk sokat beszélni, mégis elolvad a gombóc, nem szárad a torkom, tudok beszélni. Talán még mosolyogni is fogok, ha visszaérek az irodába.
Este hét után csörög Móni:
– Ne haragudj, csak most értem haza! Na, figyelj! Összedugtuk a fejünket Katával. Nemrég nyitottak egy női közösségi teret. Megmutattuk a textilbabáidat a vezetőnek, örömmel várnak kézműves foglalkozások tartására.
– Engem?! De hát az csak hobbi…
– Volt eddig. Most majd vállalkozás lesz, a tied, a sajátod. Kata majd intézi a hivatalos ügyeket. És innen nem rúg ki, nem bocsát el, nem ment fel, nem tesz utcára senki.
Hallom, hogy kuncog. Kifújom a délelőtt óta mellkasomba rekedt nehéz levegőt, és vele tartok én is.