Közeledés
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 478
Közeledés
Karl már jó ideje magányos volt. Barátai elköltöztek, a tanulás után minden idejét idős szüleivel töltötte. Éppen kisütött a nap, mikor messzire elkóborolt a kertben, és egy másik magányos kisfiút látott meg. Egyből szaladt feléje, de csak feléje, mert kettejük között mély árok húzódott meg.
– Karl vagyok – mutatkozott be, s alig bírt megállni az árok szélében.
– Hans – nyújtotta a kezét a másik, de a kéz meg is állt félúton a levegőben. – Vigyázz, ide nem jöhetsz.
– Miért?
– Minket a világtól ez az árok választ el. Ide nem léphet be senki sem.
Karl nem értette az egészet, de úgy megörült, hogy nem is kérdezősködött erről tovább.
– Hány éves vagy? – kérdezte most Hans.
– Tíz. És te?
– Én is tíz, ha ez számít valamit. Vannak barátaid?
– Nincsenek. Elköltöztek. Innen mindenki elmegy. Magányos vagyok, nincs kivel játszanom.
– Én is – válaszolt Hans. - Tanulsz valamit?
– Most kezdtem. Különösebben nem érdekel. De te mit csinálsz egész nap? Mit lehet az árok túloldalán csinálni?
– Igazából semmit. Itt már mindent elvégeztek. Minden kész, nincs szükség semmire.
– Van labdád?
– Van – válaszolta Karl, s magában hálás volt, hogy mindig tartott a hátizsákjában egyet minden eshetőségre.
– Csak úgy labdázhatunk, ha nem ejted el. Máskülönben beleesik az árokba, annak vége.
Lassan, pontosan dobálták a labdákat, vigyázva kapták, szorongatták kezükben. Kis idő múlva
Karl szólalt meg.
– Nem vagy éhes?
– Nem. A pirulákat beadják, sosem vagyunk éhesek.
– Kik adják be? Kik élnek még körülötted?
– Nem tudom. Nem ismerem őket.
– Rokonaid nincsenek?
– Nincsenek. Nem élünk egymással érzelmi életet.
– Megmondanád, miért viselsz gázálarcot? – tette fel a kérdést félénken Karl.
– Nehogy megfertőződjek – lépett egyet hátra Hans.
– Az nem lehet kényelmes! Pontosan mitől félsz?
– Mindentől – tört ki Hans. – Járványok, vírusok, atom és egyebek…
– Az én szüleim is betegek – ismerte be Karl. – Megfáznak, vagy gyorsan ver a szívük, aztán meg lassan. Azt mondják, így természetes. De ők hallottak már ilyesmiről, amiről beszélsz. És nem félnek.
– Sakkozni tudsz? – váltott témát Hans.
Innentől kezdve naponta találkoztak. Karl megtervezte a legrövidebb útvonalat, hozott játékokat. Ha sakkoztak, Karl az árok szélére tette a táblát, ő mozgatta a bábukat. Azzal lépett, amit Hans kívánt, pontosan a megjelölt irányba. Néha elmajszolt egy szendvicset, Hans csak nézte, de nem kért belőle. Általában a felénél abbahagyták, sosem volt győztes. Egyszer Karl azt mondta.
– Mikor foghatom meg a kezed?
– Minek? – csodálkozott Hans. - Mondtam már, hogy itt nincsenek érzelmek. Senki nem ér semmihez és senkihez.
Karl elszégyellte magát, s közben arra gondolt, ő mégsem olyan magányos, mint Hans. A kutyája, a szülei, a kertben a virágok, ezeket mind megérintheti. Fújhatja a levest, ha meleg, és olvashat is, még ha nem szereti a könyveket, akkor is. Hans kitalálta a gondolatát, benne is élt valami vágy az érintkezésre, ha nem is tudta megfogalmazni.
– Tudod, mit? – kezdte. – Nemsokára nagyon sok eső fog esni. Az árkot betemeti. De rögtön jön rá a hideg, és a víz befagy. Ha mindketten rálépünk, ha nem szakad be,
akkor megfoghatjuk egymás kezét.
Karlnak tetszett az ötlet.
– Korcsolyázunk is?
– Azt nem tudom, mi – vonta meg vállát Hans. – Biztos valami haszontalan, azért nem ismerem.
Karl nem szólt. Már rég érezte, hogy valami nagyon távoli világban élnek ők ketten. Telt az idő, továbbra is naponta találkoztak, leginkább sakkoztak és beszélgettek. Hans szerint a sakk azért jó, mert serkenti az agy működését. Azért felesleges végigjátszani, mert az árkon túl minden elme tökéletes. Többet nem tudtak a témáról semmit sem. Várták az esőt, a hideget. Az első lépést Karl tette meg. Jobb lábával lépett, majd bátrabban húzta mellé bal talpát. Hans hasonlóképpen cselekedett. A jég megreccsent. Mindkét fiú megrémült, gyorsan kapaszkodtak a másik kézben.
– Karl a nevem – mondta az egyik fiú.
– Az enyém Hans – hangzott a válasz.
Ujjaik egymásba fonódtak, s mindketten először mosolyogtak..
első közlés