Írta: Faludy György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 434
Kossuth híd
Papirt visz itt a nyár, sirályt a tél,
s a tömeg egyre jő:
csoszog, sziszeg, tolakszik, nem beszél
s a túlparton, mint sötét kályhacső
fordul, mikor leér.
Korlátjánál fagyott gyümölcs a hold,
mit tar kertjében ránkhagyott az ősz
s a rongy batyusok: őskori csigák,
velük a mult – e dühödt némaság,
s a nemzeti nyomor.
Egy éve járok itt nyugat s kelet
mesgyéi közt, rossz deszkapadlaton,
a hordalék, a mély, a víz felett,
és átkelőn elfog a szánalom,
aztán a rémület.
Ruháikat, e szélfútt rongyokat
megszoktam, úgy, mint ők. De nem szemük
zavart fényét a kalapok alatt,
s melyet zokogva hína vissza sok:
a szégyenfára aggatott időt.
Csak egyszer látná meg belső mezét
a víz tükrén e sok kölyök, banya
s e szólamoktól részeg férfinép!
Hidat avatni három nemzedék
a fakorlátról hogyan ugrana!
És így töprengek: negyven lesz-e, húsz
vagy harminc év, mi ide népet hoz,
bölcset, mélyet, tisztest, mást, mint e bús
ütődött had, mely száz irányba húz
s magához is gonosz?
És félelem – elbírja-e a híd
a görgő horda lomha sulyait,
e rút híd, mely csillagporban lebeg,
s mit éjjelente munkáshad javít,
hogy szét ne essék a semmi felett?
Így szánom én az elveszett hadat,
mely menny s pokol közt nyugtot nem talál,
és így szánom magunkat s magamat,
kik dolgozunk és szavalunk vakon,
mint kínpadon, az üres szinpadon.
Mert másnak lángol fáklyánk bíbora:
reánk az éj nőtt, nyálas víznövény,
és köszönet itt nem fakad soha.
Sírunk sarán a pír a fű tövén:
az lesz a glória.
(Budapest, 1946 december)